A német többletről szóló vita

Amikor nemrégiben az amerikai pénzügyminisztérium is csatlakozott ahhoz a táborhoz, amely a tartósan magas folyó fizetési mérlege miatt bírálja Németországot, ismét előtérbe került az a vita, hogy mit kellene tenni ez ügyben. A kritizálók szerint Németországnak növelnie kellene hozzájárulását a globális kereslethez azzal, hogy többet importál, és kevesebbet exportál. A német álláspont szerint viszont a mérleg jelentős többlete szükséges ahhoz, hogy az ország betölthesse stabilizáló szerepét az eurózónában.

2014.04.17., csütörtök 05:00

Egy ország exportjának és importjának mértéke közötti különbséget számos tényező határozza meg, köztük a gazdaság ciklikussága, a demográfia, a beruházási lehetőségek és a gazdaság szerkezete. Meghatározó szempont az is, hogy az adott kormány mennyire tartja fontosnak a költségvetési többletet, ugyanis a folyó fizetési mérleg többlete definíció szerint azt jelenti, hogy az állami és a magán megtakarítások szintje meghaladja a beruházások mértékét.

A kétezres évek első felében az amerikai döntéshozók nem aggódtak amiatt, hogy tartósan hiányt mutatott ki a folyó fizetési mérleg, amelynek mértéke elérte a GDP több mint hat százalékát is. Ezt főként csupán annak tudták be, hogy a világ többi részén igen népszerűek voltak az amerikai beruházási lehetőségek. Ez azonban egy sajátos érvelésnek volt tekinthető, hiszen az amerikai gazdaság nem nőtt különösen gyorsan, ha az USA-t a feltörekvő piaci gazdaságokkal hasonlítottuk össze. A döntéshozóknak fel kellett volna ismerniük, hogy a folyó fizetési mérleg tartós és jelentős hiánya mögött gyakran súlyos problémák húzódnak meg. Ez az USA-ban a háztartások ingatlanvásárlást célzó túlzott mértékű hitelfelvétele volt.

Németország többlete meghaladja a nemzeti jövedelem hat százalékát, vagyis annak szintje megegyezik a válság előtti amerikai hiány mértékével. Azt azonban figyelembe kell venni, hogy a német gazdaság nagysága kevesebb, mint a negyedét teszi ki az amerikai gazdaságnak.
Daniel Gros azonban rámutatott arra, hogy az egész ügy nemcsak Németországról szól. A kisebb észak-európai országok (a kifejezést nem földrajzi, hanem pénzügyi értelemben használja a szerző – a szerk.), köztük Hollandia, Svájc, Svédország és Norvégia a nemzeti jövedelemhez viszonyítva együttesen legalább akkora többletet mutatnak ki, mint Németország, abszolút értékben pedig az összesített többletük mértéke meghaladja Németországét. Az viszont egyértelmű, hogy az észak-európai országokat nem lehet a gyenge árfolyammal bírálni. Vásárlóerő alapján számolva az euró, illetve a svájci frank is túlértékeltnek tekinthető.

A keynesiánusok szerint az észak-európai országoknak lejjebb kellene vinniük a többlet mértékét azzal, hogy jóval nagyobb költségvetési hiányt engednek meg maguknak a hazai kereslet élénkítése érdekében. Alapvetően igazuk van ebben, azonban erősen túloznak. Számos tanulmány kimutatta, hogy a magán megtakarításokban és beruházásokban történő változások részben egyenlítik ki a magasabb költségvetési hiány folyó fizetési mérleget érintő hatásait.

Egy nagyobb mértékű német költségvetési hiány például aligha volna döntő tényező az eurózóna számára. A Nemzetközi Valutaalap szakértői és más kutatók is úgy vélik, hogy a német fiskális politika keresletet érintő átgyűrűző hatása az eurózóna számára valószínűleg csak mérsékelt hatású lenne, különösen az eladósodott országok, például Görögország és Portugália esetében. Németország ugyanis az egész világgal kereskedik.

Az Európai Bizottság német többletről szóló nemrégiben kiadott jelentése arra jutott, hogy igen nehezen lehet feltárni a többlet kialakulásában szerepet játszó számos tényezőt. Ez igaz is. A termelési eszközöket, gépeket exportáló német cégek például jelentős mértékben profitáltak a kínai növekedésből.

Az Európai Bizottság mindamellett amellett érvel, hogy az állami és magán beruházások ösztönzését szolgáló politika rövid távon ugyan csökkentené Németország többletét, hosszú távon azonban erősítené a növekedést.

Németországnak pedig abban van igaza, hogy mérlegének jelentős többlete ma az eurózóna törékeny stabilitásának egyik fő tartóoszlopa. Az Európai Központi Bank elnökének, Mario Draghinak a 2012 nyarán tett fogadalma, miszerint „bármit megtesznek” az euró védelme érdekében, hatásos lett volna akkor is, ha a befektetők kételkedtek volna Németország pénzügyi erősségében, elkötelezettségében?

Ugyanakkor az is igaz, hogy Németország nagylelkűbben használhatta volna fel mérlegét a periféria országok, mint Portugália és Görögország, vagy akár Írország és Spanyolország adósságproblémáinak hatástalanítására.

Összességében a lényeg az, hogy a jelentős, tartós külső egyensúlytalanságokat a világ döntéshozóinak figyelniük kell, mert ahogy az amerikai ingatlanpiaci összeomlás megmutatta, azok olyan problémákat jelezhetnek, amelyeket alaposabban meg kell vizsgálni. A többlettel rendelkező országokat bírálóknak pedig abban van igazuk, hogy a hiányt felhalmozó országok mellett a többletet kimutató országok eseteit is elemezni kell. De tévedés azt hinni, hogy a leegyszerűsített válaszok, mint például azok, amelyek több költségvetési ösztönzést vagy több megszorítást javasolnak, csodaszernek tekinthetők. A leggyakrabban a mérlegekkel kapcsolatos problémák az adósságszinttel, a strukturális rugalmatlansággal, az alacsony beruházási rátával, vagy a gyenge versenyképességgel kapcsolatosak.