A világgazdaság pszichológiai kockázatai

Japánban tartott előadássorozatomon igen meglepődtem azon, hogy a gazdaságról szóló sztorik milyen pozitív hatást tudnak gyakorolni az emberek gondolkodására, viselkedésére, illetve hogy milyen gyorsan megváltozhat ez az attitűd. Azzal, hogy Abe Sinzó kormányfő 2012 decemberében megkezdte kormányzását, és elindította a monetáris és fiskális ösztönzés programját, valamint a strukturális reformokat, jelentősen erősödött Japán magabiztossága. Az IMF szerint a tényleges és a potenciális GDP közötti kibocsátási rés a 2011-es -3,6 százalékról 2013-ra -0,9 százalékra csökkent. A világ többi részének legtöbb helyén hiányzik a japán Abenomics-hez hasonlóan pozitív változást eredményező narratíva. A világ fő fejlett gazdaságaiban a kibocsátási rés az IMF szerint a csalódást keltő -3,2 százalékos szinten maradt 2013-ban, vagyis a normális szinthez való visszatérésnek eddig csak kevesebb, mint a fele valósult meg 2009, a globális pénzügyi krízis legrosszabb éve óta, amikor a kibocsátási rés -5,3 százalék volt. Úgy tűnik, ki vagyunk szolgáltatva a narratívánknak. 2009 óta legtöbbünk csak vár egy olyan sztorira, amely reménnyel és bizalommal töltené meg szívünket – és fellendítené gazdaságunkat.

Gondoljunk csak a kétezres éves első felének amerikai, illetve más országokban is lezajlott ingatlanpiaci fellendülésére. Ez a sztori azért volt nagyhatású, mert abba nagyon sok ember invesztált pszichológiai és pénzügyi értelemben is. A legtöbb családnak volt saját ingatlana, így ők automatikusan részt vettek a boomban. És sok lakástulajdonos igazi kapitalistának gondolva magát, attól hajtva, hogy még jobban részt vegyen a fellendülésben, drágább ingatlant vett, mint amit a pénztárcája valóban megengedett volna.

A fellendülés 2006-ban hirtelen leállt, és ez a sztori véget ért. Elvégre is, nem mindegyikünk volt befektetési zseni. Kiderült, hogy ez csak egy lufi volt. A magunkba, és így a jövőnkbe vetett bizalom meggyengült, ami elbátortalanított minket a gazdasági kockázatvállalástól. Aztán kitört a pénzügyi válság, megrémítve az egész világot. A lehetőségek és a meggazdagodás története átalakult a korrupt jelzáloghitelezők, az eladósodott pénzügyi intézmények, az ostoba szakértők és a tehetetlen szabályozó hatóságok történetévé.

2009 elejére a világ tőzsdéinek indexei a mélybe zuhantak, és a súlyos válságtól való félelem mértéke az 1980-as évek első felének második olajválsága óta mért legmagasabb szintre emelkedett a University of Michigan fogyasztói hangulatának indexe szerint. Az 1930-as évek nagy gazdasági világválságának történeteit idéztük fel emlékeinkben, és meséltük el újra.

Ahhoz hogy megértsük, a gazdasági fellendülés mértéke miért maradt ilyen alacsony szinten 2009 óta, meg kell vizsgálnunk, hogy mely történetek hatottak ránk pszichológiai értelemben. Az egyik példa az okostelefonok és a tabletek gyors elterjedése. Az Apple 2007-ben jött elő az iPhone-nal, a Google androidos telefonjai pedig 2008-ban bukkannak fel. Ezek tehát éppen a válság kezdetén történtek, azonban növekedésük jelentős része azóta következett be. Az Apple iPad-je pedig 2010-ben jelent meg. Azóta ezeket a termékeket szinte mindenki megismerhette, mindenütt használják azokat.

Ennek egy bizalomnövelő sztorinak kellene lennie, bámulatos technológiák jelennek meg, az eladások szárnyalnak, és a vállalkozói szellem is virágzik. A korábbi ingatlanpiaci boom bizalomnövelő hatása azonban jóval erősebb volt, mert az közvetlenül sok más embert is inspirált. A mostani okostelefon, tabletsztorihoz azonban baljós jelek is kapcsolódnak, miután az a vagyon, amelyet ezek az eszközök hoznak létre, csak néhány, feltehetően egy távoli országban élő technológiai vállalkozót gazdagítanak.

Ezek a történetek azt a félelmet ébresztik fel bennünk, hogy mások leelőznek minket a gazdasági szamárlétrán. És most, hogy a telefonjaink már beszélnek is hozzánk (az Apple 2010-ben indította el az iPhone-okon a Sirit), erősíti félelmünket, hogy azok helyettesíthetnek is minket, mint ahogy a korábbi automatizálások a humántőke jó részét tették elavulttá.

Az előadássorozatom során találkozhattam Abe Sinzóval. Elmesélte, hogy határozott intézkedéseket hoztak az évtizedek óta hanyatló japán gazdaság élénkítésére. Abe Sinzót úgy is szokták jellemezni, mint aki felélesztette a nemzeti patriotizmust, sőt a nacionalizmust. Bár erről nem beszélt, úgy hiszem, ez is egy központi eleme az ő történetének. Elvégre, a nacionalizmus valójában szoros kapcsolatban áll az individuális identitással, ami a nemzet összes tagjának megalkotja azt a történetet, hogy az adott egyén miként járulhat hozzá egy sikeres országhoz.

Az egyes nemzetek vezetőinek, még ha olyan tehetséggel is vannak megáldva, mint Abe Sinzó, nem könnyű kezelniük az ilyen történeteket, mint ahogy a filmproducereknek is igen nehéz mindig kasszasikereket hozó filmet készíteniük. Egyetlen egy politikai vezető sem tudja mindig megfelelően formálni a gazdaságot befolyásoló narratívákat. Ez azonban nem zárja ki annak a szükségességét, hogy kísérletet tegyen arra.

Copyright: Project Syndicate, 2014.
www.project-syndicate.org