Két százalék esélye volt a túlélésre, amikor kórházba került tüdőembóliával, szívében egy vérröggel.

MÁR NEM AKAR FUTÁS NÉLKÜL ÉLNI A célra figyelj, és ne érdekeljen más! Ez Tomán Edina kedvenc „futódalának” egyik sora, ami megfogalmazza a lány életfilozófiáját. Edina tíz évvel ezelőtt szívében egy vérröggel, tüdőembóliával került kórházba, túlesett egy életmentő műtéten. A két százalék túlélési esélyt maga mögött hagyta, felépült és ultrafutó lett. Nincs benne félelem, már bizonyítani sem akar, csak fut, amíg lehet, mert örömöt ad neki. Történetéről két könyvet írt, melyek alapján film készült életéről

2014.04.28., hétfő 05:00

– Igazából nem gondoltam semmire, nem volt időm gondolkodni, csak az életösztön dolgozott bennem – kezdi történetét Tomán Edina a kérdésre, miszerint mit érzett, mi járt a fejében, amikor megtudta, hogy komoly a baj. Ez a baj pedig nem volt más, mint tüdőembólia, amit a szívében lévő vérrög egy leszakadt darabja okozott...

– 2003 decemberében egyre többször éreztem magam gyengének, fáradtnak. Közeledett a karácsony, így nem figyeltem a jelekre, két nappal az ünnep előtt mégis elmentem a háziorvoshoz, ott az EKG-ból már kiderült, hogy valami nincsen rendben. Úgy gondoltam, majd az ünnepek után foglalkozom a dologgal, ám pár órával később elájultam, ekkor szakad le a vérrög és került be a tüdőm főágába. Folyamatosan fuldokoltam... – meséli a lány.

Edina ekkor kórházba került, ahol kiderült, a vérrög olyan nagy volt a szívében, hogy vérkeringése bármikor leállhatott volna. Életmentő műtétre volt szüksége, ami egyáltalán nem volt biztos, hogy megmenti az életét.

– És ezt meg is mondták?

– Nekem ott, akkor nem, a szüleimmel viszont közölték: 2 százalék esélyem van. Én fel sem fogtam, mi történik velem, többek között annak a súlyát se, hogy ilyen műtétet korábban még nem végeztek hazánkban. Nem volt egyszerű, hiszen a szívemet kitisztították, a tüdőmet pedig kiemelték és szó szerint „kicsavarták” belőle a vért. Az operáció sikerült, lélegeztetőgépre kerültem. Olyan szenvedést addig sosem éltem át, mint azokban a napokban: nem akkor vehettem levegőt, amikor akartam, hanem amikor a gépek „diktálták”. És eljött a pillanat, amikor levettek a gépről, a nagy kérdés az volt, vajon működik-e a tüdőm... Ha nem is teljesen, de működött! Ám, mintegy fél év kellett ahhoz, hogy felfogjam: túléltem.

– Akkor végre – ha fogalmazhatok így – fellélegezhetett! De hogyan teltek a következő hetek, hónapok?

– Akkor már sokat gondolkodtam, kerestem a helyem, hogy mit tegyek, mit tehetek majd. A fizikai megterhelésektől egyértelműen eltiltottak (előtte is rendszeresen mozogtam, sportoltam), én meg azon gondolkodtam, hogy akkor most ez egy életre meghatározta a mindennapjaimat? Huszonhárom évesen nem csinálhatok semmit? Elképzelhetetlennek tartottam mindezt, annyira, hogy néhány hónap múlva futni kezdtem.

– Képes volt rá?

– Először öt métert, aztán tízet, aztán lépésről lépésre haladtam. Mindig egy kicsivel nagyobb távot tettem meg. Egy esztendő elteltével eljutottam az első félmaratonomig. Elmondani is nehéz, mennyire fantasztikus érzés volt.

– Aztán jöttek a hosszabb távok?

– Tulajdonképpen igen! Az első teljesített maratoni táv célja a balatonfüredi szívkórháznál volt. Amikor beértem, felhívtam az orvosomat, aki nem nagyon jutott szóhoz, akkor tudatosult benne, hogy nem tud megállítani. És én se tudom magamat. Manapság már maratont nem futok, inkább hosszabb távokat. Eddig 100 kilométer volt a leghosszabb, pár hete is elindultam egy 100 kilométeres országos bajnokságon, ahol második lettem. De igazából nem az eredményért csinálom...

– Akkor miért? Mi a célja?

– Őszintén szólva az, hogy futhassak, mert az számomra nagy öröm és óriási szabadság – a szabadságérzéshez hozzátartozik, hogy órát se viselek futás közben, hiszen nem az idő miatt futok. Úgy érzem, tulajdonképpen nincsenek határok. Nem érzem, hogy körülbelül a fél tüdőm működik, képes vagyok teljesíteni azokat a távokat, amiket a „normális” emberek.

– És ahogy náluk is, biztosan önnél is vannak mélypontok. Hogy lép túl ezeken?

– Említettem a lélegeztetőgépen átélt napok szenvedéseit. Már sokszor elgondolkodtam, hogy olykor futás közben hasonló „kínokat” élek át, mégis újra és újra visszatérek oda, mintha tudat alatt keresném azt a szenvedést... Szóval, valóban nem egyszerűek ezek a mélypontok, mert a futás alatt eltelt órák igazán megviselnek, arra azonban sosem gondolok, hogy bármi baj lehet. Nem szabad. Én csak arra gondolok, hogy futok, mindig bizonyos távokra tervezek előre, lényegében újra és újra kezdem. Aztán a végén elmondhatom: megcsináltam! Mint minden, ez is fejben dől el.

– Azt hiszem, pontosan ez a gondolkodásmód szimpatikus az embereknek. Mert ugye tudja, hogy nagyon sokan felnéznek önre?

– Fogalmazzunk inkább úgy, hogy meghallgatják és esetleg megfontolják, amit mondok. Nem fontos, hogy példakép legyek, de az annál fontosabb, hogy olyasmit tudjak adni az embereknek, ami segíthet nekik. Sokat gondolkodtam, hogy vajon miért éltem túl ezt az egészet, és azt hiszem rájöttem: azért, hogy megosszam másokkal a történetemet, hogy azoknak, akik hasonló helyzetben voltak, vannak, esetleg segíteni tudjak.

– A két könyve erre tökéletesen megfelel...

– Igen, én is így érzem! És óriási örömmel tölt el, ha bárki erőt merít a könyvek elolvasásából, vagy amikor valaki megnézi a Fél lélegzet című, rólam készült filmet. Van ilyen, hiszen nagyon sok megkeresést, visszajelzést, levelet kapok. Többségük pozitív. Ilyenkor jó érzés tölt el, megnyugszom, hogy igenis megérte!

– Lesz harmadik kötet is?

– Dolgozom rajta, de ez már nem kapcsolódik az előző kettőhöz, a betegséghez. Most egy olyan emberről írok, aki nagyon fontos számomra, illetve a kettőnk kapcsolatát vetem papírra.

– És mi a további terv a futás terén?

– Május végén szeretném lefutni az Ultrabalaton elnevezésű, 212 kilométeres távot. Legnagyobb vágyam pedig a komoly történelmi múlttal és hagyományokkal rendelkező Spartathlon teljesítése, ahol a táv 246 kilométer. Erre természetesen még nagyon sokat kell készülni, most úgy gondolom, hogy talán 2016-ban, de majd meglátjuk! Mint említettem, nem feltétlenül a versenyek fontosak, hanem maga a cselekvés ad számomra erőt. Úgy érzem, futás nélkül már nem tudnék élni, igaz, nem is akarok...

Kétszeres távot futott az olimpiai lánggal a kezében

Tomán Edina élete egyik legjelentősebb napjaként tartja számon 2012. július 13-át. Nem véletlenül, hiszen nem mindenkinek adatik meg, hogy viheti az olimpiai lángot. Nos, Edinával ez megtörtént, ő volt az egyike azoknak, akik futhattak pár száz métert a londoni olimpiát jelképező lánggal. Mint mondja, hihetetlen boldogság volt számára.

– Akkor úgy éreztem, hogy teljesen elégedett vagyok! Az is voltam. És végtelenül hálás az olvasóimnak, akik javasoltak minderre – meséli Edina, akinek óriási megtiszteltetés volt, hogy a kezében vihette az olimpiai lángot.

– Csodálatos volt az a pár nap, amit Dél-Angliában töltöttünk, minden pillanatot nagyon élveztem. Legjobban természetesen a futást. Akkor előttem ment a busz, rajta kamerákkal, melyek élőben közvetítették az eseményt. Akaratlanul eszembe jutott, hogy Istenem, most éppen az egész világ engem néz, és én nagyon büszkén képviselem Magyarországot. Akkor úgy éreztem, minden rendben, mégis jól csinálom, amit csinálok. Ráadásul, számomra érthetetlen ok miatt én nem háromszáz métert futottam, mint mások, hanem kétszer annyit, hatszázat... – teszi hozzá mosolyogva.

Média-angol szakos diplomát szerzett, 2005 óta angol nyelvet tanít.

Az írás is nagyon közel áll hozzá, eddig két könyve jelent meg – Amikor megállt az idő (2008), Szívtangó (2011) –, jelenleg a harmadik kötetén dolgozik. 2013-ban Fél lélegzet címmel, könyvei alapján film készült az életéről.

Az írás mellett Siményi Gergő fotóművésszel belefogott egy projektbe. A Sebhelyek címet viselő kezdeményezés középpontjában egy, a szívműtét okozta mellkasi hegről készült fotósorozat áll. Ezzel szeretné felhívni a figyelmet arra, hogy egy ilyen operáción átesett embernek nem szabad magát szégyellni, mert a hegekkel is szépek, teljes értékűek, sőt különlegesek.

2014-ben elnyerte a Magyar Olimpiai Bizottság, Nők a Sportban Bizottságának különdíját.-->