Lépéskényszer

Tovább koncentrálódik a magán-nyugdíjpénztárak piaca, hiszen az ING Nyugdíjpénztár magán ágának beolvadásával hamarosan már csak négy szereplő marad állva Magyarországon.

Ezen a legkevésbé sem lehet csodálkozni, hiszen ekkora méretekben, a jelenlegi szabályozási környezetben – és tagi hozzájárulások nélkül – lehetetlen rentábilisan fenntartani a második nyugdíjpillér maradékát. Azt már sokan és sokszor leírták, hogy a magánkasszák tagjainak állami rendszerbe történő visszaterelése miért volt aggályos: ezen viszont már nem sok értelme maradt vitázni, inkább a kialakult helyzet tükrében kellene meghatározni a további lépéseket.

A jelenlegi szabályozás szerint egy leendő nyugdíjas az állami pilléren kívül – ha akar – az önkéntes pénztári befizetéseire, illetve a különböző, kedvezményes adózással támogatott megtakarítási formákra (tbsz, nyesz, és újabban a nyugdíjbiztosítások) építhet. Ez első látásra kellően széles paletta, a lehetőségek adottak az öngondoskodás előtt, így elvben hosszú távon is finanszírozható a hazai nyugdíjrendszer. A baj az, hogy csak elvben. A most aktív, leendő nyugdíjasok befizetései ugyanis nyilvánvaló, hogy nem tudják finanszírozni hosszú távon a nyugdíjakat, az egyre túlterheltebb állami pillér mellett (ekkora vagyonnal) a többi kiegészítő is kevés lesz.

Erre a helyzetre pedig sürgősen reagálni kell. Mivel a járulékok emelése a viszonylag kevés aktív munkavállaló miatt már nem járható út, a legegyszerűbb ösztönzés a nyugdíjrendszer átláthatóbbá tétele lenne. Vagyis évente szembesíteni kellene az aktív korú járulékfizetőket (és járulékot nem fizetőket) azzal, hogy a jelen állás szerint, változatlan korhatárt és összegeket feltételezve mennyi nyugdíjra számíthatnának. Persze, az egyéni nyugdíjszámla bevezetése komoly kezdeti költségeket hozhat, és rövid távon politikai kockázatokkal is járna. De a politikai kockázat még mindig könnyebben viselhető a demográfiainál.