Putyin világa

A nemzetközi politika ugyan alapulhat a szerződéseken, működését azonban racionális elvárások határozzák meg. Ha ezek az elvárások nem megfelelőek, akkor az uralkodó nemzetközi rend összeomlik. Pontosan ez történt az ukrán válság során.

Néhány hónappal ezelőtt a legtöbb nyugati politikus meg volt győződve arról, hogy a kölcsönös függést jelentő világban a revizionizmus túlságosan költséges dolognak számít. Úgy vélték, annak ellenére, hogy Putyin határozott céljának tekinti az orosz érdekek megvédését a posztszovjet térségben, ennek érdekében nem fog katonai erőt alkalmazni. Mára kiderült, hogy ebben nagyot tévedtek.

Azután, hogy az orosz csapatok elfoglalták Krímet, a nemzetközi megfigyelők főként azt valószínűsítették, hogy a Kreml ugyan támogatni fogja a terület elszakadását Ukrajnától, de nem akarja majd annak csatlakozását az Orosz Föderációhoz. Ez a vélekedés is teljesen tévesnek bizonyult.

Jelenleg a Nyugatnak fogalma sincs arról, hogy Oroszország mit akar, azonban Moszkva pontosan tudja, hogy a Nyugat mit fog – és ami még fontosabb, hogy mit nem fog – tenni. Ez a helyzet egy veszélyes aszimmetriát teremtett.

Például, ha Moldova felvételét kéri majd az Európai Unióba, akkor előfordulhat, hogy Oroszország lépéseket tesz a szakadár Dnyeszter Menti Köztársaság elfoglalására, ahol két évtizede orosz csapatok állomásoznak. Moldova most pedig megtudta, ha ez megtörténne, akkor a Nyugat nem avatkozna be katonailag, hogy megvédje az ország szuverenitását.

Ukrajna esetében Oroszország világossá tette, abban reménykedik, hogy meg tudja akadályozni a májusi elnökválasztást, amely a nyugati vezetők reménye szerint megerősíti az utóbbi hónapokban bekövetkezett változást az országban.

Oroszország valójában úgy tekint Ukrajnára, mint ahol valami hasonló játszódhat le, mint Boszniában, ahol egy radikálisan föderalizált országot hoztak létre, ahol az államot alkotó entitások ragaszkodnak a saját gazdasági, kulturális és geopolitikai preferenciájukhoz. Más szóval, Ukrajna területi integritása technikai értelemben nem sérülne, azonban az ország keleti részeinek szorosabb kapcsolata lenne Oroszországgal, mint Ukrajna nyugati felével – ahogy ezt a Boszniai Szerb Köztársaság és Szerbia közötti viszonyrendszerben látni lehet.

Ez dilemmát okoz Európa számára. Míg a radikális föderalizáció lehetővé tenné Ukrajna számára, hogy területi egysége ne sérüljön, azonban ez nagy valószínűséggel a dezintegrációhoz és hosszú távon bukáshoz vezetne. Ahogy a jugoszláv tapasztalatok mutatják, a radikális decentralizáció az elméletben működik, ám nem mindig válik be a gyakorlatban. A Nyugatnak azt a nem könnyű helyzetet kell majd kezelnie, hogy elutasítja a két évtizeddel ezelőtt az egykori Jugoszláviában kialakított modell alkalmazását a posztszovjet térségben.

Oroszország revizionizmusával szembekerülve a Nyugat arra a viccben szereplő részeg emberre emlékeztet, aki az utcán csak a villanyoszlop alatt keresi elveszett kulcsát, mert egyedül ott lát valamit. Miután a korábbi feltételezéseik érvénytelené váltak, így a nyugati vezetők most azzal küzdenek, hogy egy hatásos választ találjanak ki Oroszország felé.

Az Európa által eddig kialakított stratégiák – mint a krími annexió jelentőségének kisebbítése, vagy Putyin őrültként való kezelése –, nem vezetnek sehova. Az Európai Unió a retorikai szélsőség és a politikai minimalizmus között ingadozik. Bár egyesek meggondolatlanul a NATO beavatkozását javasolták, a legtöbben csak a szimbolikus szankciókat tudják támogatni, mint például a vízumszigorítás, amely csak mintegy tucatnyi orosz tisztviselőt érint. Ez viszont fokozhatja a nyomást a nem szankcionált orosz eliten, hogy bizonyítsa Putyin iránti lojalitását, ami akár azt is kiválthatja, hogy eltűnnek az orosz politikai osztály nyugatosabb szereplői.

Valójában senki sem hiszi, hogy a vízumszigorítások valamin is változtatnak. Azért vezették be azokat, mert ez volt az egyetlen intézkedés, amelyről a nyugati kormányok meg tudtak egyezni.
Ukrajna esetében mind a nyugati vezetők, mind a nyugati közvélemény az elhárító csalódottság hangulatába került. Egy évtizednyi ábrándozástól és túlzott várakozástól kiégve – kezdve a posztszovjet térség különböző színű forradalmaitól az arab tavaszig – a nyugati közvélemény mára már csak a rossz híreket hallja meg. Ez egy valódi kockázat, mert az európai rend jövője főként attól függ, mi történik majd Ukrajnával.

Az egyértelmű, hogy a Krím nem fog visszatérni Kijevhez, illetve az is világos, hogy a májusi választás elhalasztása Ukrajna végét jelentené. A Nyugat felelőssége, hogy meggyőzze Oroszországot arról, hogy támogassa a választást – és garantálja azt, hogy a szükséges alkotmányreformról Kijevben, és ne Daytonban (az amerikai városban tartott tárgyalássorozaton dolgozták ki a szembenálló felek a boszniai háborút lezáró megállapodást – a szerk.) döntsenek.

Copyright: Project Syndicate, 2014.
www.project-syndicate.org