Túl a nehezén a magyar bankrendszer?

A bankrendszer adózás előtti eredménye az MNB 2014 februárjában nyilvánosságra hozott 2013. évi előzetes számai alapján 155 milliárd forint, ebből a nagybankok eredménye 88 milliárd forint volt. Ez egy szép szám, főleg, hogy a bankadó is benne van, mondhatnánk akár azt is: most már minden rendben van a bankoknál.

Hamarosan kiderült, hogy ebből az eredményből egy közel 100 milliárd forintos tétel egyszeri számviteli, és nem működési eredmény. Az időközben nyilvánosságra került egyedi banki jelentésekből pedig az derült ki, hogy a nyolc nagybank adózás előtti vesztesége újra brutális összegű, összesen 162 milliárd forint volt úgy, hogy ezekből négy bank veszteséges, négy pedig nyereséges volt. A bankrendszer tényleges összesített működési eredménye pedig mínusz 100 milliárd forint körül lehetett tavaly év végén.

Kérdés, mi annak az oka, hogy 2010 óta rendre veszteséget termel a szektor, és mi várható a jövőben? Az első kérdésre a válasz viszonylag egyszerű: az elmúlt évek elhúzódó válsága egyre jobban leértékelte a banki vállalati hitelportfoliókat és azok jövedelemtermelő képességét, miközben az átlagos háztartások jövedelmi helyzete és fizetőképessége sem javult. Ez a helyzet a válság előtt különösen expanziós üzletpolitikát folytató bankokat érte hátrányosabban. A bankok erre a helyzetre visszafogott aktivitással, a kockázatkezelés szigorításával, szigorúbb költséggazdálkodással, a működési tartalékok feltárásával reagáltak.

Ebbe a képbe jött be a bankadó, ami önmagában nem lenne okolható a bankok visszafogott aktivitásáért, de a korábbi évek stagnáló gazdasági környezetével és romló hitelportfolióval együtt a belső kilábalás lehetőségét korlátozta. A tranzakciós illeték csak annyiban érdemel említést, hogy a kvázi fogyasztóvédelmi előírásokkal tarkított adókivetés egyre kevésbé teszi átláthatóvá az ügyfelek felé a pénzforgalmi szolgáltatások árazását.

A gazdaság oldaláról a konszolidáció jelei mutatkoznak (a GDP és a beruházások növekednek), bár jelentős részben ez még állami, uniós forrású fejlesztéseknek köszönhető, és bizonyos szektorok (például ingatlan) még mindig problémával küzdenek. Az üzleti szektorban inkább kivárás tapasztalható, erre enged következtetni az is, hogy a vállalati betétek állománya soha nem látott állományokat ért el. A lakosság fogyasztása és jövedelmi helyzete valamelyest javult, bár a devizahitelesek problémáját csak odébb lett tolva. Az árfolyamgátban résztvevők nem érzékelik, hogy a 250 forint feletti svájci frank mit fog nekik okozni a jövőben, pedig az naponta ketyeg a számlájukon.

Mindezeket összevetve a bankok a korábbiaknál kedvezőbbnek ítélhetik meg a helyzetet, ami óvatos üzleti aktivitás-bővüléssel járhat. Mindezt erősítheti, hogy a bankok vélhetően már túl vannak a nagy veszteségek leírásán, az anyabankok a hiányokat tőkével pótolták, és miért akkor adnák fel a pozícióikat, amikor a kilátások javulóban vannak. Természetesen mindez csak akkor igaz, ha nincs olyan indíttatás, hogy a bankrendszerbe központilag beavatkozzanak.

A bankrendszer hatékony működésének kulcsa a fenntartható növekedés, ami nem rugaszkodik el a gazdaság valós állapotától, amelyben a kockázat, növekedés, likviditás és profit egyensúlyban van, és egyik sem kap túlzott prioritást a másik kárára. A válság egyik tanulsága, hogy a rövidtávon profitot hozó túlzott kockázatvállalás nagyon veszélyes. Éppen ezért a jelenlegi helyzetben pont az lenne a legnagyobb probléma, ha a bankok tömegével osztanák a hiteleket fűnek-fának, mert ezzel bár rövidtávon mutathatnának fel eredményt, de hosszabb távon jóval nagyobb károkat okoznának, nemcsak maguknak, hanem a gazdaságnak is.

A bankrendszer csak a gazdaság állapotával összhangban lévő, fenntartható növekedési pályával tudja eredményesen támogatni a gazdaságot, ez ugyanígy igaz az állami és nem állami, mint a hazai és külföldi bankokra is.