Egy szerencsétlen kísérlet: Mi a baj az eurózónával?

Az Egyesült Királyságnak és Svédországnak nem kell bevezetnie az eurót, nekik kimaradási joguk van. A többi európai uniós tagállam viszont nem tarthatja meg saját valutáját. Igaz, azt minden tagország maga határozhatja meg, hogy mikor csatlakozik a valutaunióhoz a konvergenciakritériumok teljesítése után. A közös valuta előnyei viszont az elmúlt évek tapasztalatai alapján nem biztos, hogy meghaladják a hátrányokat, hiszen az euróval több gond is akadt.

Az első, hogy a csatlakozási (maastrichti) kritériumok teljesítése nem elégséges feltétele a belépésnek. Attól, hogy egy ország átmenetileg a GDP 3 százaléka alatt tatja a költségvetési hiányát, nem engedi 60 százalék fölé (vagy csökkenő trendben) az államadósságot, és rendkívül alacsony inflációs környezetet teremt, még egyáltalán nem biztos, hogy az elmélet szerinti optimális valutaövezetet alkot az euróövezeti tagállamokkal. Ahogyan az sem biztos, hogy a korábbi – alapító vagy később csatlakozott – tagországok optimális valutaövezet alkotnak. Lehet persze azzal érvelni, hogy szabad a munkaerő, az áruk, a szolgáltatások, valamint a tőke áramlása. De ez csak a minimális követelmény. Az euróövezeti országokban eltérő nyelveket beszélnek, ami önmagában korlátozhatja a munkaerő áramlását, több országban pedig a mobilitás is igen alacsony. Noha a tőke útja is szabad az országok között, a válság utáni évek nem arról tanúskodnak, hogy optimális lenne a tőkeallokáció.

A második kérdés, hogy az egyes országok gazdaságai hasonlóan reagálnak-e a külső sokkokra. Míg az euróövezeti magországok relatív kisebb károkkal megúszták a válságot, addig periféria majdnem belerokkant. Az euróválságot pedig sokan a felelőtlen költségvetési politikával – Görögország esetében a hamis adatok szolgáltatásával – hozzák kapcsolatba, ám ez legfeljebb részigazság lehet. Néhány periférikus euróövezeti országban a világgazdasági válság után talán elkerülhető lett volna, hogy újra mély recesszióba essen, ha az árfolyam egyensúlyba került volna a reálgazdaság állapotával. A gyengülés helyett viszont az euró erősödött.

Spanyolország, Olaszország, Írország vagy Portugália gazdaságának az elmúlt években sokat ártott az erős euró. A Taylor-szabály szerint a periférikus tagországoknak a válság után túl szigorúak, miközben a 2000-es években túlságosan lazák voltak a monetáris kondíciók, ami látszólag gyorsította a konvergenciát, mégis leginkább a buborékok kialakulását segítette elő. Számukra a fiskális és a monetáris politika egyaránt restriktív volt a válság után, ami a potenciális növekedés romlásához vezethetett. A nem megfelelő monetáris politika pedig a válság előtt és utána is sokkhatást okozott a gazdaságokban, vagyis az Európai Központi Bank nem tud választ adni az egyes országokat érintő eltérő kihívásokra.

Csehország monetáris politikája a válság során sokkal sikeresebbnek tűnik, mint az EKB-é a periférikus tagországok szemszögéből nézve. A cseh jegybank a válság során a gazdaság teljesítménye és az inflációs folyamatok alapján változtatta a kamatszintet, ami 2012 végére 0,05 százalékra csökkentett. Tavaly pedig gyengülő pályára küldte a koronát, hogy segítse a kilábalást.

Persze, a kritikusok szerint a leértékelés csak átmeneti előnyökkel járhat, hosszú távon aligha segít. De ha az árfolyam a legkisebb korrelációt sem mutatja az ország teljesítményével, és a monetáris politika alig tudja figyelembe venni az egyes országok sajátosságait, ott nehéz optimális valutaövezetről beszélni.

A válságban kiderült: az Amerikai Egyesült Államok és az Egyesült Királyság valóban optimális valutaövezet. Leginkább azért, mert politikai és fiskális uniót alkotnak, és a jegybank végső mentsvárként szolgál. Ezek nélkül viszont leginkább egy közgazdasági elmélet – amelynek nem is minden paraméterét vették figyelembe – szerencsétlen megvalósítása az eurózóna.