Életképtelenek közbeszerzésben

A közbeszerzési eljárásokban aránytalanul szigorú referenciákat kérni, túlzottan magas múltbeli árbevételt igényelni a jelentkezőktől főbenjáró vétek. Hazánkban ezt még külön ellenőrzik is a Közbeszerzési Hatóság szakemberei. Tehát elviekben az eljárás megindításakor, az esetek többségében a beszerzés értékével, tárgyával arányos igényei vannak az ajánlatkérőknek. Természetesen ez nem jelenti azt, hogy ez mindig így van, hiszen hasonlóképpen probléma, ha túlzottan visszafogott igényei vannak a beszerzőnek és igénytelen feltételrendszert fogalmaz meg. A cél, hogy olyan feltételeket fogalmazzanak meg ajánlatkérők, amely alapján eldönthető, hogy a jelentkező tényleg képes lesz a teljesítésre.

A 2000-es évek első felében olyan innováció történt az Európai Unióban, amely a liberális amerikai közbeszerzőket is fejcsóválásra késztette. Az ötlet az volt, hogy a multinacionális cégek leányvállalatai használhassák anyavállalataik képességeit: referenciáikat, mérlegüket, szakembereiket. Az olló idővel kinyílt, és az európai jogalkalmazás során már nem csupán az anyavállalatok vonatkozásában kötelező a „más szervezetre” támaszkodó ajánlattevőket befogadni a közbeszerzési eljárásokban, hanem gyakorlatilag bármely cég képessége igénybe vehető. Ennek a korlátai nem túlzottan szigorúak: ne legyen csődhelyzetben az adott cég, fizetni kell az adót, járulékokat, vagyis elfogadható piaci magatartást tanúsító vállalatok bátran adhatnak referenciát, mérleget bárkinek, aki igényli. Ez pontosan azt jelenti, hogy nem csak a fizikailag átadható szakembereket, gépeket lehet rendelkezésre bocsátani az eljárás érdekében, hanem képességeket is. Ez olyasmi, mintha egy sakkversenyen a szomszéd sakktábláról elkérnénk a királynőt.

A fenti modell eredménye, hogy az ajánlattevőknek az eljárásban történő megfelelése elválik attól, hogy a teljesítés során valójában mire lesznek képesek. Ennek elkerülésére minden európai jogalkotó trükkökhöz folyamodik annak érdekében, hogy visszaszorítsa az ajánlattevők körében egyre jobban elterjedő külső szervezet bevonására vonatkozó igényt. Ezt adminisztratív kötelezettsége előírásával érik el általában, amellyel néha túlzásba esnek, és ilyenkor Brüsszeltől tartva általában visszavonulnak a nemzeti jogalkotók. Ez történt hazánkban is, ahol hol lazítottuk, hogy szigorítottuk a vonatkozó szabályt, ahogyan éppen Brüsszel kénye-kedve diktálta.

A közelmúltban részt vettem egy, az európai legjobb gyakorlatokat bemutató workshopon, ahol szabadon lehetett kérdezni a jelenlévő közbeszerzési szakértőket. A kérdésem a „kapacitást biztosító” szervezetre vonatkozott, azaz arra a szereplőre, akinek ugyan semmi köze a teljesítéshez és az ajánlattevőhöz, de – sokszor nem is olcsón – kölcsön adja a múltbeli képességeit az ajánlattevőnek. A kérdésemet követően már nem kellett kávé a jelenlévőknek. A lengyel kolléga verte az asztalt, a görög résztvevők riadtan jelezték, hogy számukra a modell több, mint probléma, míg a holland résztvevő csak annyit mondott, épeszű közbeszerző számára elfogadhatatlan a kötelezettség, melyet az irányelvek ránk rónak. Létezik tehát egy általános elégedetlenség Európában, és mégis elfogadjuk, hogy esélyegyenlőség címén gyakorlatilag életképtelen cégek jelenjenek meg eljárásainkban. Azaz, ne lepődjünk meg rajta, ha egy pékség építési beruházásra vonatkozó eljárásban nyer, és szemünk se rebbenjen, amikor egy „kölcsönmérleggel” próbálja az amúgy folyamatosan veszteséges cég pénzügyi képességeit igazolni. Gondban minden ajánlattevő lehet, de ha a gépek, szakemberek, üzemi-üzleti eredmény, korábbi referencia hiányában remek kapcsolatokkal rendelkező ajánlattevő szeretne pozícióba kerülni, erre a legjobb megoldás, ha kölcsönképességekkel elindul az eljárásban. És így már nem csak a királynőt, de a teljes sakktáblát is elkérhetjük a szomszéd asztalról.