Európai béreket?! Igen!

Meglepő fordulatot vett a laposnak ígérkező Európai Parlamenti kampány, amikor hirtelen berobbant az „európai árakhoz európai béreket” szlogenje, mégpedig egymástól olyannyira gyökeresen eltérő pártok politikusaitól, mint a Jobbik, a DK, az Együtt-PM és az LMP. Tíz év uniós tagság után elfogyott a türelem bérkérdésben?

Az észak- és nyugat-európai nominálbérek, illetve a visegrádi, balti országok nominál bérszínvonala közötti abszolút különbség csökkenés helyett (az egyetlen kivétel Szlovákia) nőtt, relatív nominálbérekben pedig a régió megakadt az északi, és nyugati bérek harmada-negyede szintjén.

A bérszínvonalat alapvetően az ország átlagtermelékenysége határozza meg, a termelékenység szempontjából pedig az itt megtelepedett, transznacionális cégekre építő kereskedhető szektor a meghatározó. A termelékenységi szint alapvetően és döntően ezen transznacionális cégek nyugati központjainak döntéseitől függ. A térség hazai piacra termelő vállalkozásai az úgynevezett Balassa-Samuelson hatáson keresztül „öröklik” a transznacionális szektor bérszínvonalát.

Létezik egy erős összefüggés az országok (egy munkaórára jutó) átlagtermelékenysége és (egy munkaórára jutó) bérszintje között. Ez az összefüggés logikus, hiszen az egy munkaórára jutó bér nem lehet nagyobb ezen idő alatt megtermelt hozzáadott értéknél. Az összefüggés az EU országok egészét nézve rendkívül erős. A keleti tagállamok mindegyike a termelékenység tekintetében 40 és 70 százalék között van, egy órára jutó munkabérben pedig 15 euró alatt. Az észak- és nyugat-európai országok drámaian magasabb termelékenységgel, és így bérekkel is rendelkeznek.

Ismert, hogy a termelékenység bekorlátozza a bérszínvonalat: ha egy országban a termelékenység növekedéséhez képest tartósan és jelentősen elszaladnak a bérek, az az ország veszít versenyképességéből, kiárazódik a piacról, és csökkeni fog a munkahelyek száma. Vagyis egy adott gazdaságban csak akkor nőhetnek tartósan és fenntarthatóan a munkabérek, ha emelkedik a termelékenység is.

Valóban kulcsfontosságú a termelékenység alakulása, de azonnal felmerül a kérdés, hogy mi határozza azt meg? Mitől tudna az nőni, hiszen az uniós csatlakozás óta inkább távolódás figyelhető meg, mint közeledés. A termelékenység nem olyan mutató, amelyre egy kormányzat közvetlenül hatással tud lenni. Ez nem jelenti azonban azt, hogy közvetett módon nem képes azt befolyásolni. A termelékenység (valódi elnevezése munkatermelékenység, labour productivity) azt feltételezi, hogy az azt befolyásoló első számú tényező a munkaerő képzettsége. Ha ez ilyen egyszerű lenne, akkor a kormányzatok legfontosabb feladata az oktatási és felnőttképzési rendszerek minőségének és finanszírozásának megoldása lenne. Ezzel ellentétes folyamatokat látunk régiószerte (talán Észtország és Lengyelország kivételével). Magyarországon például a 2002-es 6 százalékos GDP arányos oktatási költés 2013-ra szép fokozatosan lement 4 százalék alá, miközben például Dánia egy sokkal magasabb GDP-ből 7 százalékot költ. A humán tőkébe történő befektetés elmaradása tehát mindenképpen önsorsrontás, ezért kár az Európai Uniót vagy a multikat hibáztatni. A magyar munkavállalók képzettségére egy lehetséges közelítést adhat a PISA jelentések eredménye. A magyar PISA eredmények sokat romlottak az elmúlt években, ám még így sem indokolják a nyugati országok és hazánk között meglévő drámai termelékenységi különbséget.

A képzettségbeli különbségek nem magyarázzák a drámai termelékenységi különbséget: annak politikai gazdaságtani oka van. A keleten megtelepedett transznacionális cégek alacsony hozzáadott érték (azaz termelékenységi) szintjét ugyanis elsősorban a globális termelési láncokon belül ide telepített alacsony hozzáadott értékű termelési fázisok határozzák meg. A transznacionális cégek termelési láncai nem egyformán magas termelési fázisokat tartalmaznak. A különböző termelési helyek egy láncon belül egészen eltérő hozzáadott értékű fázisokért versengenek.

A transznacionális cég lokációs döntéseit egy rendkívül összetett kiértékelés alapján hozza meg. Szerepet játszanak benne olyan tényezők, mint a földrajzi távolság, a helyi munkaerőpiac, az adók, az állami támogatások, az energiaárak, a környezetvédelmi szabályozás, és még számos egyéb tényező. Minden egyes iparágban más és más tényezőket eltérő súllyal kell figyelembe venniük. Egy valamit azonban biztosan tudhatunk az Európai Unió vonatkozásában: az óránkénti minimálbér Nyugat-Európában 10-13 euró, a keleti tagállamokban 2 euró.

Ebből az következik, hogy a nyugat- és észak-európai országokban a 10-15 euró körüli óránkénti minimálbér miatt semmilyen termelési fázis nem éri meg, melynek az óránkénti termelékenysége nem haladja meg ezeket a szinteket. Kelet-Európában viszont ezek a termelési fázisok jövedelmezően telepíthetők, hiszen a minimálbérek csak 2 euró környékén jelentenek alsó korlátot.

Mindebből következik, hogy a tőke szabad áramlása miatt az alacsony hozzáadott értékű termelés Kelet-Európába áramlik, míg Nyugat- és Észak-Európában csak a magas hozzáadott értékű termelés marad. Mindez azt is okozza, hogy a keletiek egy órára jutó termelékenysége, és emiatt relatív bérei tartósan alacsonyak maradnak, miközben a nyugatiak termelékenysége és ebből következően a bérei is nőnek. A passzívan a transznacionális cégekre építő gazdasági modell tehát divergenciához és nem konvergenciához vezet. Ezt az is bizonyítja, hogy ha csupán a nyugat- és észak-európai országokat nézzük, sokkal gyengébb összefüggést találunk a termelékenység és a bérek között.

A termelékenység és a minimálbér között tehát endogenitás fedezhető fel, azaz a nettó minimálbér emelése legalább a létminimum szintjére nem csak mindenfajta morális kód alapján morális kötelezettségünk, hanem még a termelékenységi és így a bérfelzárkózásunkat is szolgálja.