Hol érezhető igazán az egyenlőtlenség?

Thomas Piketty Capital in the Twenty-First Century című nagyhatású új könyvét olvasva arra a következtetésre juthatunk, hogy a világot a rabló bárók és királyok kora óta nem jellemezte az a szintű egyenlőtlenség, amit ma látunk. Egy másik kitűnő új könyv, Angus Deaton The Great Escape című kötetéből viszont az derül ki, hogy ma a világon nagyobb az egyenlőség, mint valaha. Melyiküknek van igaza? A válasz attól függ, hogy az egyes országokon belüli helyzetet, vagy az egész világra jellemző állapotot vizsgáljuk meg.

2014.05.15., csütörtök 05:00

Deaton könyve azt állapította meg, hogy az utóbbi néhány évtizedben a fejlődő világban, különösen Ázsiában több milliárd ember valóban kiemelkedett a mélyszegénységből. Ugyanazok a mechanizmusok, amelyek növelték az egyenlőtlenség mértékét a gazdag országokon belül, globális szinten milliárdok számára teremtettek azonos esélyeket. Távolról nézve, és feltéve, ha egy indiait azonos súllyal veszünk számításba, mint egy amerikait vagy egy franciát, akkor az elmúlt 30 évet úgy értékelhetjük, mint amely időszak alatt a történelem során az egyik legnagyobb mértékben javult a szegények helyzete.

Piketty briliáns könyve az országokon belüli egyenlőtlenségeket vette szemügyre, a fejlett országokra fókuszálva. Könyve jórészt azon emberek helyzetét vizsgálta, akik saját országukon belül magukat középosztálybelinek nevezik, azonban globális szinten a felsőközéposztályhoz vagy annál is magasabb szinten lévő réteghez tartoznak.

Számos vita övezi azokat a következtetéseket, amelyekre Piketty jutott az elmúlt 15 évben szerzőtársával, Emmanuel Saezzel együtt. Én azonban meggyőzőnek találom az eredményeiket, különösen annak ismeretében, hogy más szerzők teljesen más metódusokat alkalmazva hasonló megállapításokra jutottak. A University of Chicago két oktatója, Brent Neiman és Loukas Karabarbounis például azzal érvelnek, hogy a munka részesedése a GDP-ben a hetvenes évek óta csökken globális szinten.
Piketty és Saez valójában nem kínálnak fel egy modellt, illetve az új könyv sem. Ennek a modellnek a hiánya, illetve az, hogy a világ felsőközéposztály-beli rétegére fókuszálnak, sokat számít, amikor a politikai receptek jönnek szóba. Vajon, Piketty követői ugyanolyan lelkesek lennének az általa javasolt progresszív globális vagyonadóval kapcsolatban, ha annak célja nem a globális szinten jómódúaknak számító réteg és a szupergazdagok közötti különbség, hanem a gazdag és szegény országok közötti hatalmas szakadék csökkentésére irányulnának?

Piketty szerint a kapitalizmus nem fair dolog. A kolonializmus az volt? Mindenesetre a globális vagyonadó ötletét számos hitelességi és alkalmazási probléma övezi, amellett, hogy annak megvalósítását politikai értelemben valószínűtlennek vehetjük.

Szerencsére vannak olyan megoldások, amelyek kezelhetik a gazdag országokon belüli egyenlőtlenséget, miközben azok tovább támogathatják a hosszú távú keresletet a fejlődő országok termékei iránt. Például a viszonylag egykulcsos fogyasztási adó irányába való elmozdulás (jelentős adóleírások révén, amely biztosítaná a progresszívitást) sokkal egyszerűbb és hatékonyabb módja lehetne a múltban felhalmozott vagyon adóztatásának.

Egy progresszív fogyasztási adó viszonylag hatékonynak tekinthető, és nem torzítaná a megtakarításról szóló döntéseket annyira, mint ahogy azt a jövedelmi adók teszik most. Miért erőltetjük a nem megvalósítható globális vagyonadót, amikor rendelkezésre állnak olyan alternatívák, amelyek növekedésbarát módon jelentős adóbevételt hoznak, és kiterjedt mentességek mellett progresszívvá tehetők?

A globális vagyonadón kívül Piketty egy 80 százalékos adókulcsot javasol a leggazdagabbak amerikaiak jövedelmének adóztatására. Én is úgy vélem, hogy az USA-ban nagyobb mértékű progresszivitást kellene bevezetni az adózás terén, különösen a társadalom 0,1 százalékát kitevő leggazdagabb réteg esetében, azonban nem értem, hogy Piketty miért feltételezi azt, hogy egy 80 százalékos adókulcs nem okozna jelentős torzítást.

Számos eszközzel lehet még csökkenteni az egyenlőtlenséget a progresszív fogyasztási adón kívül. Jeffery Frankel a Harvard University oktatója az USA esetében azt javasolta, hogy az alacsony keresetűek kapjanak mentességet a társadalombiztosítási járulék fizetése alól, szűkítsék a magas keresetűek esetében az adóleírások lehetőségét, és emeljék az örökösödési adó mértékét. A gyerekekkel való iskola előtti univerzális rendszerű foglalkozás, nevelés pedig szerinte a hosszú távú növekedést erősítené, amit én azzal egészítenék ki, hogy a felnőttek esetében viszont az élethosszig tartó tanulásra kellene nagyobb hangsúlyt helyezni, akár on-line kurzusok révén. A karbonadók a globális felmelegedés hatásainak visszaszorításában játszhatnának szerepet, miközben komoly adóbevételt eredményeznének.

Elfogadva Piketty premisszáját, hogy az egyenlőtlenség tényezője nagyobb súllyal esik a latba, mint a növekedésé, arról sem szabad megfeledkezni, hogy a fejlődő országok jelentős lakossága számára a szegénység leküzdésében nagy segítséget nyújt a gazdag államok növekedése. Mindamellett továbbra is a XXI. század legfőbb problémája maradt az Afrikában és máshol élő szegények helyzetének javítása. Természetesen a társadalom 0,1 százalékát kitevő szupergazdag elitnek több adót kellene fizetnie, de azt sem szabad figyelmen kívül hagyni, hogy a globális egyenlőtlenség csökkentésében a kapitalizmus az elmúlt 30 évben jelentős eredményeket ért el.