Miből telik majd a jegybanknak hegedűre?

Az MNB nem szereti a magas devizatartalék-szintet, nagyon leegyszerűsítve azért, mert sokba kerül az adófizetőknek. A jegybankok több ok miatt tartanak devizatartalékot. Az egyik motiváció az ország sérülékenységének csökkentese azáltal, hogy elegendő puffert képeznek az egy éven belül esedékes adósságok visszafizetésére. Ennek egyik mérőszáma a Guidotti-Greenspan mutató, ami a devizatartalék-szintet vetíti az ország rövid (éven belül lejáró), külfölddel szembeni adósságállományára. A mutató befektetők által biztonságosnak ítélt szintje legalább 100 százalék. A rövid lejáratú külföldi adósságállományt az elmúlt években elsősorban a bankok külfölddel szembeni kötelezettségeinek változása határozta meg, ami nagyrészt a devizahitelezés felfutására vezethető vissza.

A háztartások hosszú lejáratú devizakölcsönök iránt megnövekedett keresletét a bankok egyrészt rövid lejáratú devizaforrásból, másrészt forintforrásaik devizára cserélésével (swap-ügylet) fedezték. Az eredmény mindkét esetben a bankrendszer rövid lejáratú (forint és deviza) külső adósságának növekedése. A jegybanki eredményt mindez megterheli, mivel a rövid adósság fedezésére tartott devizatartalékokat általában alacsony kamatozású, magas likviditású devizaeszközökbe fektetik, amellyel szemben forrásoldalon a sterilizációs állomány áll (kéthetes MNB-kötvény), amelyre a jegybank a mindenkor érvényes alapkamatot fizeti. A bankrendszer fent bemutatott üzleti modelljével kapcsolatban az egyik legnagyobb probléma, hogy a lejárati transzformációból fakadó költségek egy részét tulajdonképpen áthárítják a jegybankra és ezáltal az adófizetőkre. (Az államháztartás rövid külső adósságának költségei is az MNB eredményében jelennek meg, azonban ez konszolidált államháztartási szinten semleges tétel.) Ebből a szempontból tehát érthető a jegybank devizatartalék-szint csökkentési motivációja és ezen keresztül az eredmény javítása, viszont az eddig bejelentett intézkedésekből az látszik, hogy az MNB inkább a tüneteket próbálta enyhíteni (például a kéthetes MNB-kötvény betétté alakítása, intenzív kamatcsökkentési ciklus), mintsem magát a problémát igyekezett volna kiiktatni. Egészen 2014. április végéig, amikor bejelentették, hogy a DMM jelenlegi 65 százalékos minimum szintjét fokozatosan megemelik, félévente 5 százalékponttal a 100 százalékos szint eléréséig.

A DMM a bázeli szabályozásból ismert NSFR mutató magyar bankrendszer sajátosságait figyelembe vevő adaptációja. A koncepció viszonylag egyszerű: a stabil devizaeszközöket (például jelzáloghitelek) vagy stabil mérlegen belüli devizaforrásból, vagy hosszú lejáratú swapügyletből kell finanszírozni. Stabilnak többnyire az éven túli lejáratú instrumentumok minősülnek, de bizonyos éven belüli ügyletek is bekerültek mind a számlálóba (stabil devizaforrások), mind a nevezőbe (stabil devizaeszközök). A szabályozás szigorítása nagy valószínűséggel a bankrendszer rövid lejáratú külső adósságának csökkenéséhez vezet, már csak azért is, mert a hatálya alá kerültek a fióktelepi formában működő hitelintézetek is, amelyek jelentős részben felelősek a bankrendszer rövid külső adósságáért. A minimum szinthez való felzárkózás számos csatornán keresztül történhet, a legvalószínűbb azonban az, hogy a bankok rövid forrásaikat és/vagy rövid swapjaikat hosszabb lejáratúra cserélik. Ennek eredményeként csökken az ország rövid külső adóssága, így az MNB devizatartalék-tartási szükséglete is. A mutatót 2012 júniusában, jegybanki kezdeményezésre vezették be, a minimális szintjét 65 százalékban határozták meg. A hatályba lépés előtti időszakban a bankrendszer intenzíven csökkentette rövid adósságát és rövid swapállományát, ezt követően viszont lelassult az alkalmazkodás, ezért is döntött az MNB a szabályozás immár saját hatáskörben való szigorítása mellett. Az intézkedés hosszú idők óta talán az első olyan lépése a jegybanknak, amit a hitelminősítő intézetek is egyértelműen pozitívan fogadtak. A devizatartalékok csökkentésére irányuló törekvés tehát nem újdonság. Az elmúlt évben bevezetett számos új eszköz hatékonyságával kapcsolatban viszont meglehetősen nagy a bizonytalanság, így különösen indokolt volt egy már meglévő, létjogosultságát már bizonyított eszköz átdolgozásához folyamodni.

Ha az MNB rövid külső adóssággal együtt történő tartalékleépítésre irányuló törekveseit az ezen potenciálisan elérhető realizált árfolyamnyereség is motiválta, a DMM szigorításával kapcsolatban két dolgot érdemes kiemelni. Az egyik az, hogy a tavalyi év folyamán jelentősen nőtt a tartalékok bekerülési árfolyama, így a további tartalékcsökkentés adott piaci árfolyam mellett már nem javítja olyan mértékben az eredményt, mint korábban. A másik pedig, hogy nem lehet előre látni, hogy a bankszektor milyen ütemben és mértékben csökkenti a külső adósságát és éppen akkor mennyi lesz a forint árfolyama. Ez persze nem jelenti azt, hogy a tartalékcsökkentés egyáltalán nem eredményez realizált árfolyamnyereséget, az viszont kérdéses, hogy miből telik majd a jegybanknak hegedűre.

(A cikk a szerző véleményét tükrözi, és nem feltétlenül egyezik meg az EIB álláspontjával.)