Nem kötelező olvasmány

Nem változtak a prioritások, a harmadik Orbán-kormányban nem lesz külön minisztériuma a kulturális ügyeknek. A kormányalakításról eddig kiszivárgott hírek és az elmúlt négy év legalábbis arra enged következtetni, hogy a kultúrának megtalálták a helyét a kimondhatatlan nevű Emberi Erőforrások Minisztériumában, s ha egyszer nem lesz (nem lesz?) külön tárca a gazdaságra és a pénzügyekre, ugyan mitől nőné ki magát a kulturális államtitkárság.

Gondolom és remélem, hogy ettől függetlenül nem huszad (csak tized) rangú kérdés Magyarországon a kultúra, hiszen vannak bíztató jelek. A XXI. Budapesti Könyvfesztivál zárónapján például a Magyar Tudományos Akadémia adott otthont a kazah elnök életéről szóló pontosan nem is tudom minek. Ráadásul miniszteri méltatás is elhangzott a könyvről, persze nem kulturális miniszteri, hiszen ilyen poszt momentán, ugye, nincs. Mi mást bizonyítana ez, minthogy az irodalom fontos és elismert terület, hiába bántják a labdarúgást megszállottként imádó miniszterelnököt, hogy a könyvek nem izgatják, a focival ellentétben. Talán eljön az idő, amikor a Nurszultan Nazarbajev elnökről szóló második művet maga a magyar miniszterelnök dicséri. Az 1500 éves magyar-kazah barátság és a keleti nyitás politikája erre éppenséggel apropót adhatna, igaz, ehhez minimum az kell, hogy megszülessen az újabb alkotás.

Lehet, voltak olyanok, akik erősen elgondolkodtak azon, hogy éppen a budapesti könyvünnepen a politika hogyan cserkészi be a kultúrát, az írók miként élik meg, hogy Nazarbajevvel kell versenyezniük. Az MTA-n a beszámolók szerint az is elhangzott, hogy középiskolákban, könyvtárakban, falusi olvasókörökben kellene forgatni a könyvet. Már látom, ahogy az intézmények felveszik a sürgősen megvásárlandók listájára a kötetet, a falusi olvasókörökről nem is beszélve.

Mivel megmoccant a magyar gazdaság, az eddigi pesszimista külföldi elemzők is növekedést jósolnak, így abban is bízni lehet, hogy kultúrára többet költ a magyar. Igaz, az Eurobarométer felmérése szerint nincs sok okom az optimizmusra, mert nem csak hazai, hanem európai tendencia, hogy a nép egyre kevesebb kultúrát fogyaszt. Tavaly a Magyarországon megkérdezettek 60 százaléka mondta például azt, hogy egy év alatt legalább egy könyvet elolvasott (az európai átlag 68 százalék). Igaz, a kutatás arra nem ad választ, hogy azt a könyvet mondjuk, Esterházy Péter írta-e vagy valamelyik legújabbkori celeb, esetleg jóravaló konyhatündér, akinek elege lett a valamelyik tized (na jó, huszad) rangú ker. csatornán szerzett mérhetetlenül nagy kulturális ismeretségből és népszerűségből, hát leült írni.

Az egészben mégsem ez az évi egy könyv (az is csak a 60 százalék esetében) a legszomorúbb, hanem az, hogy a polgárnak most már lenne pénze könyvvásárlásra, de a válaszolók nagy többsége úgy gondolta, hogy irodalomra (és úgy általában kultúrára) esze ágában sincs áldozni. Tetszik tudni: a rohanó világ! Harminc-negyven éve jobb volt a helyzet, igaz, a könyveket összehasonlíthatatlanul megfizethetőbb áron kínálták, de az átkosban háromszor több időt töltött olvasással a magyar, mint manapság.

Ma a szabadidő nyolcvan százalékát a televízió előtt tölti a nép, ami akkor is borzasztóan torz arány, ha a tévéműsorok minőséget szolgáltatnának, ám tudjuk, hogy ez nincs így. Ma már nem csak a ker. tévések, hanem a közszolgálati média sok műsorkészítője is a könnyebb ellenállást választja, elhiteti magával, hogy a nép igényeit kell kielégítenie – tessék megnézni, hogy mivel.

Kulturális célokra nyilván sokkal több állami pénzt kéne fordítani, persze meghagyva az alkotói szabadságot, a függetlenséget, az alternatíva lehetőségét, a „szokatlant”, a „népízléstől” erősen különbözőt. És ebbe természetesen bőven belefér az is, hogy a Nazarbajev-könyvet az vegye meg, aki akarja. Csak ne legyen kötelező olvasmány.