Nyugat, közép, kelet

Egy ideje a megválasztott magyar miniszterelnök első hivatalos útja nem az osztrák sógorhoz, hanem a lengyel baráthoz vezet. Ahogy korábban jelképes volt a bécsi vizit, ugyanaz lett a varsói villámlátogatás. Új politikát, váltást jelez, amit tudatni kell a világgal, de legalábbis Európával és valamennyire Magyarországgal is, bár idehaza a hasonló politikai gesztusok a tévéhíradókkal szédített népet nem izgatják.

Amúgy a nép értelmiségi része harminc éve még lelkesen fújta a lengyel, magyar két jó barát rigmust, de mostanában a testvérekkel főleg akkor találkozik, ha Lengyelországból vonat érkezik valamilyen állami vagy Fidesz-ünnepségre.

Az újabb négy év nyitása abból a szempontból mindenképp érthető, hogy az uniós tusakodások és a keleti nyitás erőlködő politikája mellett Közép-Európának, benne Magyarországgal, jó lenne, ha felértékelődne a szerepe, és azt Brüsszelben segítenék. Figyelemre méltó és remélem, nem csak gesztus, hogy Orbán Viktor Varsóban világossá tette, Lengyelország a mienknél jóval nagyobb piac, így a jelentősége és közép-európai vezető szerepe egyértelmű. Ha ennek elismerése a magyar miniszterelnök realitásérzékére vall, akkor az valódi elmozdulás a Közép-Európában Magyarország a motor elmélet sulykolása helyett.

A gesztusok mellett a realitás része az is, hogy Orbán másodjára gyorsan Berlinbe utazott, ahol Angela Merkel kancellárral is tárgyalt. Magyarország legnagyobb kereskedelmi partnere Németország, a magyar gazdaság fejlődése nagyban függ a németétől, ha ők megérezték a válságot, akkor mi végképp megszenvedtük. Van esély arra, hogy az újabb Orbán-ciklusban kevesebb rosszallás érkezik Berlinből, már csak azért is, mert főleg politikai kérdésekben a „nehezét” a kétharmados többséggel végigverte a magyar kormány, megvívta csatáit Brüsszellel, Berlinnel, minden értetlenkedővel.

A hadakozás nyilván nyomot hagyott a nyugati kapcsolatokban, az ottani államvezetők következetesek, a demokráciát, szabadságjogokat, alkotmányosságot érintő kérdésekben nem változtatják évenként az értékrendjüket. A magyar kormány néhány kérdésben elment a határig (és Strasbourgig), ha pedig kellett, visszakozott, s mivel profi módon felépített a propagandagépezete, itthon a vereségeket is sikerként tudta eladni.
Magyarországot Nyugat-Európában a helyén kezelik. Orbán Viktort Brüsszelben (Berlinben, Londonban, Párizsban) megismerték és kiismerték, ha valamivel diplomatikusabban politizálna, akkor néhány kérdésben talán még értékelnék is az erőfeszítéseit.

Illetve azt nem tudjuk, hogy Orbán a nyugati négyszemközti megbeszéléseken hogyan szerepel, a partner ugyanis betartja az illemszabályokat, és sok mindenről nem beszél. Nagy kérdés, hogy a következő négy évben, az esetlegesen átrendeződő uniós palettát is figyelembe véve a magyar Brüsszel-politika változik-e. Vagyis: a magyar kormány folytatja a szabadságharcos küzdelmet, mindenáron harcolni akar, vagy beéri a partnerséggel.

Elhiszi, hogy az Európai Unió többet hoz a konyhára, mint amennyiről a magyarokat a propagandában tájékoztatják. Esetleg össze akarja keverni a nemzeti érdekek védelmét azzal a hipotézissel, hogy az unió mindenben globálisan maga alá akarja gyűrni a kis országokat. Mert ha így lenne, nem kéne az Európai Unió tagjának lenni, és egyből okafogyottá válnának a nem leszünk gyarmat feliratú transzparensek alatti masírozások.

Az uniós gazdaságpolitizálás mellett változatlan(ul) marad a keleti nyitás, amelynek sarokköve a nem elhanyagolható országok (Azerbajdzsán, Kazahsztán, arab államok) mellett Kína és Oroszország lehet. A kínai nagy tervek megvalósulása továbbra is a maguk lassú útján halad, míg Oroszország a következő hónapokban és valószínűleg években az egyik legkényesebb és legkockázatosabb terület lesz.