A demokrácia újragondolása

A fejlett országokban a kormányokkal szembeni elégedetlenség abból fakad, hogy azok nem képesek olyan hatékony gazdaságpolitikát megvalósítani, amely növekedést eredményezne. A fejlődő világ fiatal demokráciáiban pedig a polgári szabadságjogok és a politikai szabadság nem megfelelő szintje további táptalaja az elégedetlenségnek.

A valódi demokráciának, amely a többség uralmát kombinálja a kisebbség jogaival, két alapkövetelménynek kell megfelelnie. Először is szükség van képviseleti intézményekre, így politikai pártokra, parlamentre. Másodsorban az is nélkülözhetetlen, hogy kiépüljön az ellensúlyok rendszere, mint például a független bíróság és média annak érdekében, hogy az olyan alapjogok, mint a szólásszabadság, illetve a kormány hatalommal való visszaélésének megelőzése biztosítva legyen. Az ellensúly nélküli képviseleti rendszer – a jogállami keretek nélkül tartott választás – a többség önkényuralmához vezet el.

A demokrácia ebben az értelemben – amit sokan „liberális demokráciának” hívnak – csupán a nemzetállam kialakulása, és az ipari forradalom által okozott tömeges felemelkedés és mobilizáció után bontakozott ki. Így azon nem kellene meglepődni, hogy a liberális demokrácia válsága – amit számos országban látunk – azoknak a problémáknak a következménye, amelyekkel a nemzetállamok küzdenek.

A nemzetállamokat lentről, illetve fentről is érik kihívások. A gazdasági globalizáció gyengítette a nemzeti gazdaságpolitikák eszközeit, illetve a társadalmi integráció erősítését szolgáló transzfereket és redisztribúciót. Továbbá a politikai döntéshozók gyakran a globális gazdaság okozta valódi vagy elképzelt versenyre hivatkoznak, amikor azt próbálják igazolni, hogy miért nem tudják megvalósítani a különböző társadalmi követeléseket, vagy miért kell bevezetniük népszerűtlen intézkedéseket, költségvetési megszorításokat.

Ezen helyzet egyik következménye a szélsőséges erők felemelkedése Európában. Ezzel egyidejűleg, a regionális szeparatista mozgalmak, mint például Katalóniában és Skóciában, a nemzetállamok legitimációja szempontjából jelentenek kihívást. Számos nemzeti kormány így most a képviseleti rendszer válságával küzd.

A fejlődő országokban leggyakrabban az ellensúlyt jelentő intézményrendszer hiánya okoz gondot. A választásokon hatalomra kerülő kormányok gyakran korrupttá és hataloméhessé válnak. Megismétlik annak az elitista rezsimnek a gyakorlatát, amelyet leváltottak; korlátozzák a sajtószabadságot és a polgári szabadságjogokat, és kiherélik vagy elfoglalják a bíróságokat. Ennek eredményeképpen „antiliberális demokráciák” vagy „versengő autoriter rendszerek” jönnek létre. Ezek ismertebb példái közé Venezuela, Törökország, Egyiptom és Thaiföld tartozik.

Ha a demokrácia nem képes gazdasági vagy politikai szempontból megfelelően működni, akkor előfordulhat, hogy egyesek autoriter megoldások felé fordulnak. Továbbá számos közgazdász ilyenkor szinte mindig azt támogatja, hogy a gazdaságpolitika irányítása kerüljön technokrata testületek kezébe, hogy arra ne legyen hatással a „tömegek ostobasága”.

Az EU a független központi bankkal és fiskális szabályaival már jelentős lépéseket tett meg ezen az úton. Az indiai üzletemberek sóvárogva tekintenek Kínára, és azt szeretnék, ha a vezetőik hasonló határozottsággal kezelnék az ország reformkihívásait. Olyan országokban, mint Egyiptom és Thaiföld, a katonai beavatkozást egy átmeneti szükségszerűségnek állítják be, amely véget vet a választott vezetők felelőtlen kormányzatának.

Ezek az autokratikus válaszreakciók azonban végül kontraproduktívnak bizonyulnak, mivel mélyítik a demokrácia válságát. Európában a gazdaságpolitikának még több demokratikus legitimációra van szüksége, nem kevesebbre. Ezt pedig az EU-szintű demokratikus konzultáció és elszámoltathatóság jelentős erősítésével, vagy a tagállamok gazdaságpolitikai autonómiájának növelésével lehet elérni. Más szóval Európának választania kell a között, hogy a politikai uniót erősíti vagy a gazdasági uniót gyengíti.

A fejlődő országokban a politikába történő katonai beavatkozás aláássa a demokrácia hosszú távú kilátásait, mivel gátolja a szükséges „kultúra” kifejlődését. Az ellensúlyok hatékony rendszere nem alakul ki egyik napról a másikra, és úgy tűnik, hogy a hatalmon levők nem is akarják, hogy az valaha is kiépüljön. De ha van arra valamennyi esély, hogy a hatalmon lévő megbukik a választáson, és az ellenzék jut hatalomra, akkor a fékek és ellensúlyok intézményei megvédhetik a hatalomból kiesőt a visszaélésektől, mint ahogy azok védelmet nyújthatnak a mindenkori ellenzék számára is. A tartós politikai versengés így lényeges előfeltétele annak, hogy az antiliberális demokráciák liberálissá alakuljanak át.

Az optimisták szerint az új technológiák, kormányzási módok megoldják majd az összes problémát, és így lejár majd a nemzetállamra épülő demokrácia ideje. A pesszimista nézet szerint a jelenlegi liberális demokráciák nem tudják majd felvenni a versenyt az antiliberális államok, mint Kína és Oroszország által jelentett külső kihívással szemben. Bárhogy is alakul, ha lesz is jövője a demokráciának, akkor is szükség lesz annak újragondolására.