Andor László: Közös munkanélküli biztosítási rendszer kell

A legfontosabb uniós reform a valutaunió újjáépítése. A negyed századdal ezelőtt elkövetett tervezési hibákért az elmúlt években nagy árat fizetett az európai társadalom. Az unió vezetői 2012-ben hirdettek meg átfogó tervet a Gazdasági és Monetáris Unió (EMU) elmélyítésére és fenntarthatóvá tételére. Ez a vízió – amelyet az Európai Bizottság által készített „Blueprint” részletesen kidolgozott – tartalmaz jó pár olyan eszközt, amelyek a rendszer tökéletesítése felé vezethetnek.

Az elmúlt két év során az EMU-reform programjából a bankunió haladt előre. Lényegében konszenzus alakult ki arról, hogy a jövőben (erősebb közös felügyelet útján) el kell érni, hogy a mostanihoz hasonló bankválságok ne alakuljanak ki, és el kell érni azt is (közös szanálási mechanizmus segítségével), hogy a bajok bekövetkezése esetén az adófizetők – és a tagállami költségvetések – megterhelése nélkül megoldható legyen a rendezés.

Mi jöhet vajon a bankunió után? Alapvetően két fontos irányról kell beszélni. Az egyik a központi bank (EKB) működésének, mandátumának újragondolása; a végső hitelezői státus megfelelő kidolgozása. A másik irány a fiskális kapacitás kiépítésének megkezdése.

A fiskális kapacitás felé való elmozdulást több tényező indokolja; legfőképpen az, hogy a mai modell még a bankunió megvalósítása mellett sem igazán képes szembenézni a gazdasági ciklusok hatásával és az eurózóna belső aszimmetriáival, egyensúlytalanságaival. Sőt, ez a két probléma egymást is erősíteni tudja, egyfajta ördögi körként.

Az eurózóna belső egyensúlytalansága miatt alakult ki a hét éve tartó, hosszú válságban a 2011 és 2013 közötti második recesszió. Ez pedig a meglevő aszimmetriákat csak tovább fokozta, egymással szembeállítva az eurózónán belül a pénzügyileg erősebb, többlettel rendelkező centrumot és a kiszolgáltatottabb, segítségre szoruló perifériát.

Egybehangzó vélemények szerint a jelenség orvoslására valutaunióban az automatikus stabilizátorok hivatottak. Egy olyan heterogén, bonyolult rendszerben mint az EU, alapvetően két megoldást lehet megfontolni. Az egyik a nemzeti rendszerek viszontbiztosítása, amely (GDP-veszteségben vagy munkanélküliségben kifejezhető) nagy megrázkódtatások, „elemi csapás” idején nyújt anyagi támogatást. A másik a munkanélküli biztosítási rendszerek részleges, ám permanens összevonása.

A közös munkanélküli biztosításra – amely nézetem szerint a legjobb megoldást jelentené – a német Sebastian Dullien és más szakértők részletes modellszámításokat végeztek már, és ezeket az Európai Bizottság és független agytrösztök (például Bertelsmann Stiftung) több alkalommal vitára tűzték. A következő lépés az, hogy a tagországok miniszterei tárgyaljanak erről az opcióról – ez júliusban, a Milánóban rendezendő informális tanácsülésen történik majd meg.

A Dullien-modell lényege a ciklikus és strukturális munkanélküliség szétválasztása, és az előbbi által érintettek közös fedezet alatt történő, EU-szintű minimumot megszabó támogatása. Tehát például a közös alap finanszírozná az elvesztett jövedelem 40 százalékát 6 hónapig. Természetesen a tagországok saját hatáskörben ezt kiegészíthetik egy jóval magasabb helyettesítési szintig, és jóval tovább, mint fél év.

A lényeg az, hogy a valutaunióban, közös fiskális szabályok és egységes monetáris politika érvényesülése mellett a rövid távú munkanélküliség alakulása szoros kapcsolatban áll a makrogazdasági paraméterekkel, amelyek fölött az egyes tagországok önállóan már nem rendelkeznek. A hosszú távú munkanélküliség viszont továbbra is sok olyan tényezőtől függ (képzési rendszer, foglalkoztatási szolgálatok kapacitása, vállalkozásösztönzés, nyelvtudás stb.), amelyek strukturálisak. Ezeknek afejlesztésére a tagországot ösztönözni kell.

A javaslat nem arról szól, hogy az EU-együttműködés öncélúan, a „több Európa” jelszavával újabb területre kiterjedjen. Arról van szó, hogy egy már létező rendszerben (közös valuta) kiküszöböljük a súlyos anomáliákat, kijavítsuk a rendszerhibákat. Azok a tagállamok, amelyek az elmúlt években kiszolgáltatottnak érezték magukat, autonómiájukban megerősödnének. Azok az országok, amelyek másoknak pénzügyi segítséget nyújtottak, az ad hoc, nem európai szereplőkkel végrehajtott beavatkozás helyett egy szabályalapú rendszerben, jobban áttekinthető módon tarthatnának biztonsági hálót.

Azt is fontos megjegyezni, hogy egy munkanélküli biztosítási rendszerben nincsenek egyirányú utcák. A konjunktúra és a munkanélküliség alakulásától függően az egyes országok hol nettó befizetői, hol nettó kedvezményezettjei lennének a rendszernek.

Ahhoz, hogy a mechanizmus érzékelhető javulást hozzon, az eurózóna GDP-jének körülbelül egy százalékát kitevő alapra lenne szükség (amelyen belül a tényleges transzfer egy kisebb részt tenne ki). Ha pedig a működés során aránytalanságokat tapasztalunk, a főbb szabályozó paraméterek változtatásával, az érintettek (EU-szintű szociális partnerek) bevonásával a modell felülvizsgálható, kiigazítható.

Az EMU keretében a részlegesen összevont munkanélküliségi biztosítási rendszer egyértelmű gazdasági előnnyel járna mindenki számára, hiszen az időnként bekövetkező recessziók jóval enyhébbek, kevésbé pusztítóak lennének. Az állampolgárok pedig éreznék, hogy az EU nem egyszerűen szabályokat és feladatokat ad számukra, hanem konkrét, személyre szóló anyagi segítséget is, amikor arra a legnagyobb szükség van.