Az alvajárók visszatérése - 1914-2014

Az elmúlt száz év alatt drámaian megváltozott a világrend. De az az egyre erősödő érzés, hogy elvesztettük az ellenőrzést a történelem felett, kiegészülve a politikai vezetőink képességeivel és elveivel kapcsolatos komoly kételyeinkkel, egyfajta relevanciát kölcsönöz az 1914-ben Szarajevóban történt eseményeknek.

Tavaly még mesterkéltnek tűnt volna, ha az 1914-es év nyarát és a jelenkort bármilyen szinten is összehasonlítottuk volna. Az egyetlen párhuzam, amelyet meg lehetett vonni csupán Ázsiára korlátozódott: szakértők elemezték, hogy vajon Kína fokozatosan II. Vilmos császár Németországának modern megfelelőjévé válik-e, miután a Peking területi követeléseivel kapcsolatban erősödő regionális feszültség bizonyos értelemben az I. világháború előestéjének balkáni helyzetéhez hasonlított.

Az utóbbi pár hónapban azonban jelentősen megváltozott a globális helyzet. Az elmúlt időszak közel-keleti és kelet-európai fejleményei alapján ésszerűen gondolhatjuk azt, hogy az egész világ az 1914-es esztendő Európájára hasonlít. Valójában a jelenlegi helyzetet még veszélyesebbnek is tekinthetjük. Egy évszázaddal ezelőtt ugyanis a világot nem fenyegette a nukleáris apokalipszis réme. Miután az emberiség kollektív öngyilkosságának eszközeit még fel kellett találni, a háborút – Carl von Clausewitz porosz stratéga elhíresült mondása szerint – még mindig „a politika más eszközökkel történő folytatásaként” értelmezhettük.

A nukleáris fegyverek megjelenése azonban mindent megváltoztatott, beleértve azt is, hogy a rettegés egyensúlya megakadályozta a hidegháború eszkalálódását annak ellenére is, hogy voltak kritikus helyzetek, mint például az 1962-es kubai rakétaválság. Idővel azonban az úgynevezett „kölcsönös garantált elpusztítás” egyre inkább egy absztrakt koncepcióvá vált.

Irán most arról próbálja meggyőzni az Egyesült Államokat, hogy az Aleppótól Bagdadig megvalósuló fundamentalista kalifátus (a szerző az ISIS, az Iraki és Szíriai Iszlám Állam radikális szunnita szervezet törekvésére utal – a szerk.) jóval nagyobb veszélyt jelent, mint a nukleáris fegyverek. Az Oroszországgal konfliktusba kerülő Ukrajna pedig úgy tűnik, hogy jobban aggódik az energiaembargó, mint az orosz nukleáris arzenál miatt. Úgy látszik, hogy még Japán – az egyetlen ország a világon, amely első kézből tapasztalhatta meg, hogy milyen egy atomtámadás – sem túlzottan aggódik amiatt, hogy Kína nukleáris fegyverekkel rendelkezik, miután Tokió határozott, ellentmondást nem tűrő magatartást tanúsít az egyre hatalmasabb szomszédjával szemben.

Egy szó, mint száz, a „bomba” már nem nyújt végső védelmet. Ezt legalábbis részben az is okozta, hogy a nukleáris fegyverek szerte a világban megjelentek. Jóval könnyebb volt akkor meggyőzni az országokat arról, hogy fogadják el a közösen megállapított szabályokat, amikor azok az összeegyeztethetetlen ideológiák ellenére a nyugati kultúra jó részét elfogadták.

Ebből adódik a második alapvető különbség 2014 és 1914 között: ma már Európa nem számít a világ közepének. A mai Kijev nem hasonlítható a száz ével ezelőtti Szarajevóhoz. Egy Európában kitörő konfliktus ma már nem alakulhat át világháborúvá – nem utolsósorban azért, mert Európa nagy részét az EU köti össze, amelynek léte jelenlegi népszerűtlensége ellenére elképzelhetetlenné teszi, hogy háború törjön ki a tagállamai között.

Ez alapján a valódi kockázatok a világ Európán kívüli térségeiben jelentkeznek, ahol nem épült ki az EU-hoz hasonló, a békét szolgáló keretrendszer, és a játékszabályok is jelentősen eltérnek. Ebben az értelemben teljesen érthetőnek tűnik, hogy egyre nagyobb mértékű a szorongás a világban, amelyet felerősít Ferenc Ferdinánd főherceg elleni merénylet emléke is.

A Közel-Keleten egy dzsihádista állam alakul ki, az ázsiai országok pedig elkezdtek mesterséges szigeteket létrehozni, hogy Kína példájára megfelelő alapot szolgáltassanak a Dél-kínai-tenger térségét érintő területi követeléseikhez. Vlagyimir Putyin orosz államfő pedig nyíltan anakronisztikus birodalmi ambíciókat dédelget. Ezeknek a fejleményeknek figyelmeztetésként kellene szolgálniuk, hogy a világ egyszerre nem kerülheti meg az igazságot, és akadályozhatja meg a katasztrófát.

1914-ben Európa vezetőinek nem sikerült megfelelő kompromisszumot kialakítaniuk, belenyugodtak abba, hogy a háború elkerülhetetlen (egyesek ezt lelkesebben tették, mint mások). Ahogy Christopher Clark történész írja, „alvajáróként” kerültek a háborúba. Bár látszólag alig van közös dolog 2014 és 1914 között, egy lényeges pontban azonban azonosság mutatható ki. Ez pedig annak a kockázata, hogy egy egyre bonyolultabbá váló politikai és biztonságpolitikai környezet kihívások elé állítja a politikai vezetőket. Mielőtt azonban ráébrednek ezekre a kockázatokra, az események kicsúszhatnak az ellenőrzésük alól.

Copyright: Project Syndicate, 2014.
www.project-syndicate.org