Bod Péter Ákos: a gyógymódot ismerjük, de nem alkalmazzuk

Legutóbb akkor került be a politikai diskurzusba az IMF, amikor a kormány a valutaalap feltételezett vagy valódi álláspontjával szemben határozta meg a programját. Már más időket élünk. A mostani konzultáció végén kiadott IMF-jelentés lényegében nem váltott ki visszhangot. Az előző gazdasági miniszter alatt szokásossá vált hol gunyorosan kioktató, hol sértetten önérzetes kormányzati reagálás is elmaradt. Most csak egy államtitkári nyilatkozatot olvashattunk, mely elégedetten nyugtázta a gazdasági helyzet javulását regisztráló részeket, az elemzés kritikai vonatkozásaira és az ajánlásokra viszont nem reagált.

Pedig van okunk eltűnődni azokon. A negyedik cikkely szerinti konzultáció során a valutaalap csapata minden lényeges adathoz hozzáfér, konzultál a magyar döntéshozókkal és az elemzői körökkel. Emellett – és ebben áll az IMF igazi erőssége – jól ismerik azt, ami máshol történik, márpedig kevés hazai ügyünkről lehetne azt állítani, hogy az kizárólagos sajátosságunk. Folyamatainkat a releváns nemzetközi környezethez mérik hozzá; itt van például a gazdasági migrációt taglaló rész, amely szikáran megemlíti, hogy a magyar munkaerő-állománynak tizede dolgozik immár külföldön, megegyezően a lett és román mértékkel.

Máshol hazánknak a világ külkereskedelméből való részarányát vetik egybe a térségbeli országokéval; ebből kiderül, hogy részesedésünk jelentősen csökkent, e vonatkozásban is elmaradunk a kelet-közép-európai trendtől. Ez sokaknak új lehet, hiszen az exportunkról a komparatív adatok megismeréséig azt gondolhattuk, hogy mivel a GDP-változásnak a 2009-es válság óta az egyetlen dinamikus eleme a nettó export, legalább a kivitel lendülete rendben van.

Nézzük a magyar hivatalosság által érdemi válasz nélkül hagyott ajánlásokat. Az állam pénzügyi helyzetének javításához tartós kiadáscsökkentésre lenne szükség, nem pedig a gazdaságot torzító különadókra. A Magyar Nemzeti Bank abbahagyhatná az alapkamat-csökkentést, felkészülve az esetleges kamatemelési időszakra. A nemzetközi devizatartalék további felhasználásával csínján kellene bánni. Szintén óvatosság ajánlatos a jegybank vállalatfinanszírozási tevékenységét illetően, és tisztán kellene látni annak költségvetési következményeit (vagyis azt, hogy a bankoknak nulla kamatszinten nyújtott MNB-hitel kiknek és mennyibe kerül).

Az IMF szerint javítandó a termelékenység a szolgáltató szektorainkban. A külföldi működőtőke bevonásának újraindítására lenne szükség a tőkeállomány stagnálása, zsugorodása miatt.

Ilyen és hasonló javaslatokat fogalmaztak meg az IMF szakértői – és nehéz lenne vitatkozni velük. Gazdaságunk számos ágazatában van gond a termelékenységgel és a versenyképességgel, és nagyok a területi aránytalanságok is. Kormányzati intézkedésből nincs hiány, de azoktól nem lett dinamikusabb a gazdaság, főként a térségi átlaghoz mérve.
Nincs olyan az IMF-ajánlások között, amely nem hangzott volna el már magyar szakmai körökben, de azoknak sem lett érzékelhető visszhangja. Talán ezért nem reagált érdemben a szakma az IMF-közleményre, még annak erejéig sem, hogy „lám, ők is ugyanazt mondják, mint mi”. Hiszen elég világosan látszik, hogy mi az, amit csinálni kellene, és mi az, ahol a gazdaságpolitikának vissza kellene fognia magát.

Tulajdonképpen az egyébként sokszínű szakma a fontos kérdésben most tartalmilag egyetért. Csak éppen nem látni, hogy a döntéshozók figyelembe vennék a hazai szakmai körök ajánlásait. No de mit csodálkozunk: az IMF ajánlásai sem jutottak el a legfelsőbb vezetők ingerküszöbéig.