Butítás felsőfokon

A hazai bérek „vérlázítóan alacsony” szintje, a szélesebb közvélemény, de egyes szakértők megítélésében is megingathatatlan és végérvényesen rögzült dogma, amelyet a gazdaság közel évtizedes stagnálása és a mintegy félmillió magyar kitántorgása még inkább nyilvánvalóbbá, mindennapos tapasztalattá tett. Ennek kétségbevonhatatlan bizonyítéka a hazai nettó bérek és a külföldön dolgozó magyarok – gyakran bruttó – bérének összevetése, az éppen érvényes euró/forint árfolyamon számítva. Valójában az így számított hazai bérszínvonal a fejlett európai tagországok negyede-harmada, miközben a gazdasági fejlettségünket mérő vásárlóerő paritáson számított GDP az európai átlag közel kétharmadát teszi ki.

Adódik a kérdés adódik: hol a pénz? Ha a gazdasági fejlettségünket kifejező GDP az EU-átlag közel kétharmada, akkor az EU-átlag 30 százalékra becsülhető hazai bérek szemérmetlenül alacsonyak. Különös tekintettel arra, hogy az utóbbi évtizedben a GDP megoszlása a fogyasztásra és a felhalmozásra, éppen az utóbbiak rovására tolódott el. Magyarországon a felhalmozási- és a beruházási ráta is a legalacsonyabbak közé tartozik Európában. Ebből adódóan a fogyasztásban meghatározó szerepet játszó béreknek a GDP arányánál némileg kedvezőbbnek kellene lenniük.

A rendszeres költségvetési hiány és az adósságállomány növekedése nem a fejlesztéseket, hanem a folyó fogyasztást táplálta, változatlan jövedelmi struktúrát feltételezve a bérszínvonalnak közelíteni kellene a kétharmados fejlettségi szintünkhöz. Valójában az ellenkezője történt. Az EU-átlaghoz mért fejlettségi szintünk az elmúlt évtizedben lényegében stagnált, míg bérszínvonalunk az átlaghoz képest néhány százalékponttal még csökkent is.

Az európai bérek kiindulópontja hamisan feltételezi, hogy nálunk a fogyasztói árak színvonala elérte az EU átlagát. Az egységes elvek alapján készített és közzétett EU-statisztikák azt mutatják, hogy 2012-ben a magyar teljes fogyasztási árszínvonal az EU-átlag 57,5 százaléka. Sőt, a csatlakozást követően a hazai árszínt az EU-átlaghoz képest a 2004. évi 59,7 százalékról 2 százalékponttal csökkent. Igaz, a nemzetközi áruforgalomba tartozó termékek esetében az árfelzárkózás 70-80 százalékos, a szolgáltatások jelentős részénél azonban a hazai árak az EU-átlagnak csupán 40 százaléka.

A nemzetközi összehasonlítások ismert nehézsége ellenére – különösen a sok tényező által alakított bérszínvonal esetében – nagy biztonsággal állíthatjuk, hogy a vásárlóerő paritáson számított hazai bérszínvonal közel kétszeres áru és szolgáltatás vásárlására ad lehetőséget. Az EU átlagos fogyasztási kosarából egy euróért megvásárolható áruért és szolgáltatásért nálunk nem 305 forintot kell fizetni, hanem 165-170 forintot. A vásárlóerő paritáson számított bérszínvonal a mindenkori árfolyamon számított 30 százalékos aránynak valójában duplájára, mintegy 60 százalékra tehető, amely már többé-kevésbé megfelel a kétharmados GDP aránynak.

A valós létfeltételeket leginkább közelítő vásárlóerő paritáson számított hazai bérek aligha ítélhetők alacsonynak, a minimálbérek kikényszerített emelése viszont súlyos egyensúlyi problémákat vethet fel. Komoly figyelmeztetés az EU-statisztika szerint, hogy 2004-2012 között a vásárlóerőn számított egy főre jutó fogyasztás gyorsabban nőtt, mint az ország GDP-je. Arra még csak gondolni sem merek, hogy valaki a fejlettségi szinttől függetlenül követelhetné az európai bérszínvonalat. Kétségtelen, az utóbbi évtizedben sem a gazdasági, sem a bérszínvonal felzárkózásunkra sem lehetünk büszkék. Tragédia lenne hamis látszat alapján, a tényleges gazdasági teljesítményektől függetlenül növelni a bérszínvonalat.

VG-Páholy-tagok: Bartha Attila, Bod Péter Ákos, Hegedűs Miklós, Veres Zsolt.
Megjelenés minden szerdán.