Javier Solana: A közel-keleti hatalmi egyensúly kialakítása

Az ISIS az al-Kaida szövetségeseként kezdte meg tevékenységét az amerikai csapatok iraki bevonulását követően. Habár februárban az al-Kaida megszakította kapcsolatait az ISIS-szel, annak rendkívül erőszakos taktikája termékeny talajra hullott a polgárháború sújtotta Szíriában és Irak szunnita lakossága körében, amely egyre inkább eltávolodott az ország síita vezetésű kormányzatától.

Irak instabilitásának évtizedek óta az ország fekvése az oka, vagyis az, hogy a szunnita és a síita területek fő törésvonala mentén terül el. A két közösség közötti harcok a régió fő konfliktusforrásává váltak. Szaddám Huszein rezsimjének bukása a harcok felerősödését eredményezte, kivéve Kurdisztánt, amely jelentős autonómiát élvez a központi, bagdadi kormányzattal szemben.

A jelenlegi iraki felfordulás azonban a szomszédos Szíriában dúló háború közvetlen következménye, ahol az ISIS több ezer ember halálát okozta. Az ISIS felemelkedésének hatásai messze túlmutatnak Irak határain, mivel a szervezet az al-Kaida ellenfelévé vált abban, hogy melyikük vezesse a globális dzsihádot. Ezen küzdelmüket pedig kétségtelenül olyan erőszakos tettek is kísérik, amelyekkel igazolják Nyugat-ellenességüket.

Az ISIS felemelkedése felerősíti annak szükségességét, hogy kreatív diplomáciával mind a csatatereken, mind a tárgyalótermekben áttörés jöjjön létre. Ezt a kihívást csak mélyíti Bassár el-Aszad szíriai államfő friss választási győzelme. A tárgyalások új alapokra helyezésére van szükség az iraki konfliktus megoldása, az Izrael és Palesztina közötti béke-megállapodás elérése érdekében, és végül ahhoz, hogy egy stabil hatalmi egyensúly alakuljon ki a Közel-Keleten, amely kibékíti a szunnita Szaúd-Arábia és a síita Irán érdekeit.

Miután az USA nem kíván a „kényszerítő” diplomácia eszközéhez nyúlni, még inkább indokoltabbá vált egy úgy keretrendszer kidolgozása. Azzal, hogy a Nyugat úgy döntött, hogy nem avatkozik be közvetlenül Szíriában – különösen azután, hogy hivatalosan is igazolódott, hogy az Aszad-reszim vegyi fegyvereket vetett be –, csökkentette a bizalmat az USA és hagyományos szövetségesei, különösen Szaúd-Arábia között.

Továbbá Szaúd-Arábia más szunnita országokkal együtt nem tartja bölcs dolognak az Iránnal való tárgyalásokat attól félve, hogy normalizálódnak a nemzetközi kapcsolatok regionális riválisával. A John Kerry amerikai külügyminiszter vezette izraeli-palesztin béketárgyalások legutóbbi fordulójának kudarca pedig megerősítette azt, hogy az USA egyedül nem képes a békefolyamatot vezetni.

Egyértelmű, hogy segítség nélkül az USA nem tudja stabilizálni a Közel-Keletet. Számos szereplőre van még szükség ennek a célnak az eléréséhez. Shlomo Ben-Ami korábbi izraeli külügyminiszter nemrégiben egy új menetrendet dolgozott ki az Izrael és Palesztina közötti tárgyalásokra vonatkozóan, amelyben olyan hatalmak, mint az EU, Oroszország és kulcsfontosságú arab államok segíthetnék elő egy valódi nemzetközi megoldás elérését. Ennek ki kellene egészülnie a szíriai polgárháborúról szóló genfi tárgyalásokkal, ahol olyan országok, mint Szaúd-Arábia, Irán, Törökország és Egyiptom nagyobb szerepet töltenek be.

Természetesen a regionális hatalmak bevonása tovább bonyolíthatja az amúgy is összetett tárgyalásokat. De csak a regionális és globális szereplők által vezetett kiegyensúlyozott tárgyalási folyamat eredményezhet egy stabil egyensúlyi helyzetet a Közel-Keleten. Ha a regionális hatalmak közötti egyensúly nem érvényesül a tárgyalásokon, akkor bármilyen jövőbeli konfliktus gyorsan kiszélesedhet, ami beláthatatlan következményekkel járhat.

A rendezéshez szükséges valódi keretrendszer kialakítása különösen Szíria esetében létfontosságú, miután az precedenst teremthet a regionális hatalmak, főként Irán és Szaúd-Arábia közötti együttműködéshez. A Teherán nukleáris programjáról szóló, Iránnal folytatott nemzetközi tárgyalások bizonyos szinten optimizmusra adnak okot, amely lendületet adhat a szíriai rendezéshez is. De mindenképpen szükség lesz a regionális és nemzetközi hatalmak kötelezettségvállalására is.

Bár igaz, hogy a nemzetközi szereplőknek megvan a saját bajuk – kezdve Európának az új orosz külpolitikával kapcsolatos aggodalmától a Kelet- és Dél-kínai-tengert érintő kínai területi vitákig –, azonban az érdekükben áll, hogy aktív szerepet játszanak a Közel-Kelet krónikus instabilitásának kezelésében. Az ottani zűrzavar ugyanis fenyegetést jelent saját biztonságukra is. Európát a földrajzi közelség miatt érik kockázatok, míg olyan országok számára, mint Kína és India, az energiaellátás zavara okozhat gondot.

A Közel-Kelet már túl hosszú ideje az erőszak és az instabilitás forrása. Egy új, kreatív megközelítéssel, és a világ országainak erős kötelezettségvállalásával azonban egyszer és mindenkorra egy stabil regionális hatalmi egyensúlyt lehetne, és kellene létrehozni.

Copyright: Project Syndicate, 2014.
www.project-syndicate.org