Stiglitz: A tanulás társadalmának megteremtése

Egy évszázaddal ezelőtt a közgazdász és politológus Joseph Schumpeter azzal érvelt, hogy a piacgazdaság központi értéke az, hogy rendelkezik azzal a kapacitással, amely az innovációhoz szükséges. Azt állította, hogy téves a közgazdászok azon hagyományos megközelítése, amely a versengő piacokra fókuszált. Szerinte a piacért való verseny számít, és nem a piacon történő verseny. A piacért való verseny pedig maga után vonja az innovációt. A monopóliumok e nézet szerint hosszú távon az életszínvonal emelkedését eredményezik.

Schumpeter elmélete nem maradt kikezdhetetlen. A monopolisták és a domináns cégek, mint a Microsoft, valójában nem kedveznek az innovációnak. Ha nem ellenőrzik azokat a trösztellenes hatóságok, akkor versenyellenes magatartást tanúsíthatnak, amely megerősítheti monopóliumukat.

Továbbá a piacok talán nem elég hatékonyak, ha a kutatásba és a tanulásba történő befektetések szintjét vagy irányát vesszük szemügyre. A magánösztönzők nincsenek egyensúlyban a társadalmi haszonnal: a cégek profitálhatnak azokból az újításokból, amelyek növelik piaci erejüket, és egyben képessé teszik azokat, hogy kijátsszák a szabályozásokat. Schumpeter egyik alapvető meglátása azonban igazolódott: a rövidtávú hatékonyságra fókuszáló konvencionális politikák nem túl kedvezőek a hosszú távú innováció/tanulás szempontjából. Ez különösen igaz a fejlődő országokra és a feltörekvő piacokra.

Az iparpolitika – amelynek alakítása során a kormányok beavatkoznak a források szektorok közötti elosztásába vagy egyes technológiáknak kedveznek – segítheti a „gyermek gazdaságok” tanulási folyamatát. A tanulás egyes szektorokban talán jobban megfigyelhető, annak kedvező hatásai viszont átterjedhetnek más gazdasági tevékenységekre is.

Az ilyen politikákat sokszor érik bírálatok. Gyakran hangoztatott érvelés, hogy a kormányzatnak nem szabad a győztesek kiválasztásának folyamatában szerepet vállalnia, a piac jóval alkalmasabb erre a feladatra.

A gyakorlatban azonban más képet látunk, mint amelyet a szabad piac hívei állítanak. Az USA magánszektora közismerten rosszul teljesített a tőke felhalmozásában és a kockázatok kezelésében a globális pénzügyi krízist megelőző években, miközben tanulmányok arról szólnak, hogy az állami kutatási projektek gazdaságot érő haszna nagyobb, mint a magánszektor projektjei esetében – különösen azért, mert a kormányzatok a fontos alapkutatások terén nagyobb súllyal valósítanak meg befektetéseket. Csupán azon kutatások kedvező társadalmi hatásaira kell gondolnunk, amelyek az internet fejlődéséből vagy a DNS felfedezéséből származnak.

Az iparpolitika célja egyáltalán nem a győztesek kiválasztása. A sikeres iparpolitika inkább arról szól, hogy kijelölje a pozitív externáliák forrásait – azokat a szektorokat, ahol a tanulás, a megfelelő ismeretek elsajátítása a gazdaság többi részén is kedvező hatást eredményezhetnek.

Ha a tanuláson keresztül tekintünk a gazdaságpolitikára, akkor számos kérdést más perspektívában látunk. Kenneth Arrow közgazdász emelte ki a cselekvés általi tanulás fontosságát. Az egyetlen módja annak, hogy megtudjuk, mi szükséges az ipar növekedéséhez az, hogy legyen iparunk. Ez pedig megköveteli azt, hogy az adott ország árfolyama versenyképes legyen, vagy azt, hogy bizonyos iparágak megkülönböztetett hozzáférést kapjanak a hitelekhez – ahogy azt számos kelet-ázsiai ország megvalósította a sikeres fejlesztési stratégiájának keretében. Továbbá a pénzpiaci liberalizáció alááshatja az országok képességét, hogy megtanulják azokat a készségeket, így a források elosztását és a kockázatok kezelését, amelyek szükségesek a fejlődéshez.

Emellett, a szellemi tulajdonjog, ha nincs megfelelően kialakítva, akkor a tanulás szemszögéből nézve kétélű fegyver lehet. Miközben fokozhatja a kutatásba történő beruházásokat szolgáló ösztönzőket, erősítheti a megfelelő információk titkosítására vonatkozó ösztönzőket is, amely gátolhatja a tanuláshoz szükséges tudás áramlását. Ez utóbbi esetben az innováció folyamatának üteme lassulhat.

Még szélesebb perspektívából nézve, számos – különösen a neoliberális washingtoni konszenzushoz köthető – politika, amelyeket a fejlődő országokra erőltettek azzal a céllal, hogy azok majd a források elosztásának hatékonyságát fogják emelni, valójában mára a tanulási folyamatot akadályozzák, és így hosszabb távon alacsonyabb életszínvonalat eredményeznek.

Tulajdonképpen minden kormányzati politika – szándékosan vagy sem – közvetlenül és közvetetten is hat a tanulásra. Azon fejlődő országok, ahol a politikai döntéshozók tisztában vannak ezekkel a hatásokkal, valószínűséggel törekednek a fejlett országokkal szemben meglévő, a tudásszintben jelentkező szakadék felszámolására. A fejlett országok pedig azt tehetik meg, hogy csökkentik az átlagos és a legjobb gyakorlat közötti különbséget, és elkerülik az elhúzódó stagnálás veszélyét.

Copyright: Project Syndicate, 2014.
www.project-syndicate.org