Tigris lenne a lusta macska

A képet árnyalja, hogy egyelőre csak egy vitaanyagot fogadott el a Magyar Kereskedelmi és Iparkamara közgyűlése. A javaslat a kötelező a tagság bevezetését célozza. Az elnök állítja, a regisztráció elindított egy piaci tisztulási folyamatot, ami felerősödne, ha minden vállalkozó taggá válna a szervezetben. Ráadásul a mai helyzet felemás állapotot idézett elő: a regisztrációhoz kevés jog, szolgáltatás járul, amit méltánytalannak éreznek az ötezer forintot fizetők.

Ez igaz. Más kérdés, hogyha választani lehetne az ötezer forintos díjhoz társuló tagság, és a kívül maradás között, sok vállalkozó még az utóbbit választaná. Nyűgnek érzi, hogy belépjen egy olyan szervezetbe, amiről keveset tud, vagy amit tud, az nem igazán vonzó. Az ismerethiányos állapoton lehetne javítani. Nyilvánossággal. Ehhez viszont például a budapesti kamarának nem fűlik a foga. Úgy véli, nem lát el közfeladatot, így nem is köteles beszámolni a nyilvánosságnak, hogy mire költötte a többszázezer vállalkozótól befolyt összeget. Rossz válasz volt. Ezzel inkább taszítja, semmint vonzza a vállalkozókat. Pedig a nyilvános beszámolással meggyőzhetné a kételkedőket, akik az ötezer forintos tarifát pénzkidobásnak, kamarai sarcnak minősítve, ellenségesen viszonyulnak az egész szervezethez. Ezt az érzetet a titkolózás csak felerősíti. Fölöslegesen.

Sok kkv ugyanis akár önként is befizetné az évi ötezer forintot – az MKIK elnöke, Parragh László ugyanis állítja, ennél nem lesz több a kicsik tagdíja –, ha látná, hogy az elmúlt két évben az üzleti feltételek javítására költötték a Budapesten valószínűleg milliárdos tételt. Ha regisztrálták a vállalkozókat az első évben, a következőben ezt nem kellett megismételni, tehát látni lehetne, hasznos dolgokra ment el a pénz, vagy sem.

Az Átlátszó.hu beperelte a budapesti kamarát. Mint írják, a gazdasági kamarákról szóló törvény úgy fogalmaz – éppen a díjról szóló részben –, hogy „a kamarai közfeladatok ellátásához történő hozzájárulásként a gazdálkodó szervezet köteles kamarai hozzájárulást fizetni”. De nem csak ez szól a nyilvánosság mellett, hanem az is, hogy egy piaci megtisztulást, tisztességes versenyt, aktív, szolgáltató kamarát meghirdető koncepcióba nem fér bele a titkolózás. Minél több a tag – főleg, ha nem önkéntesen, hanem törvény erejével következik be ez az állapot –, annál fontosabb az átlátható, követhető, ellenőrizhető működés. Ez a meggyőzés egyik eszköze. Ha ehhez még sok hasznos szolgáltatás is párosul, akkor elfogadott lesz a kamara. Kötelező jelleggel is. Ha ez nincs, marad a gyanakvás, az ellenszenv. A „nincs mit tenni, fizetni kell” beletörődő magatartás pénzt hoz a kamarák kasszájába, de nem javítja a működést. Parragh László a „lusta macska” állapotból a „tigris, akcióban” szakaszba szeretné átlendíteni a szervezetet. Dicséretes törekvés. Ám a macska aktivizálását már most is elkezdhetné. Ehhez nem kell kötelező kamarai tagság.

A változásokat valószínűleg más okok is elindították. A gazdasági kamarai rendszer decentralizált, a területi kamarák önállóak, már-már „kiskirályságként” működnek, így az ernyőszervezet, az MKIK kényszerűen lett „lusta macska”. A kötelező tagsággal az egész szervezetet átalakítanák. Több hatalmat kapna a központ, valamivel kisebb önállóságot a területi szervezet. Első reakció erre is a tiltakozás. A budapesti kamara a leghangosabb, saját autonómiáját védendő. E belső harcon túl külső szervezetek is aktivizálódtak. Tiltakozik a mérnökkamara, az adótanácsadók egyesülete. Más-más okokból.

A harc elkezdődött. A cáfolatok ellenére úgy tűnik, itt most pénzről és hatalomról szól a játszma. Nagy pénzről, nagy hatalomról. A vállalkozók, a kötelező tagsággal együtt ehhez csak a kötelező kelléket jelentik. Nélkülük ugyanis se pénz, se hatalom nincs. Ezért harcolnak értük. Néha ellenükre is.