Tony Blair: Manifesztum az európai változásért

A választási eredmények értékelése, különösen, ha a részvétel nem volt magas, mindig kockázatos dolognak számít. A nemrég megtartott EP-választások esetében pedig az eredmény nem volt egyértelmű. A leginkább egyértelmű eredmény Olaszországban született, ahol a Matteo Renzi kormányfő vezette reform és Európa-párti erő a szavazatok több mint 40 százalékát szerezte meg.

De nem lehet figyelmen kívül hagyni, hogy Nagy-Britanniában az Egyesült Királyság Függetlenségi Pártja (UKIP), Franciaországban pedig a Nemzeti Front nyert, illetve, hogy szerte a kontinensen jól szerepeltek a kimondottan status quo ellenes pártok. Ez azt mutatja, hogy az európai intézményekkel és az integráció alapgondolatával szemben mély bizalmatlanság, elidegenedés alakult ki.

Az EU-nak így most körültekintően át kell gondolnia, hogy milyen irányba halad tovább, miként kezeli állampolgárainak aggályait, és miként tudja jobban megvalósítani alapeszméit az átalakuló világban. Azon az alapon megnyugodni a szélsőjobboldal eredménye kapcsán, hogy továbbra is többségben vannak az Európa-párti erők, veszélyes lehet. Még Európa lelkes támogatói is azt gondolják, hogy változásra van szükség.

Számos tényező járult ahhoz hozzá, hogy az EU-t érő kihívások száma és komplexitása növekedett, azzal párhuzamosan, hogy bizonytalanak tűnik, képes lesz-e ezeket kezelni. Ilyen a közös fizetőeszköz ambiciózus terve, annak belső tervezési hiányosságaival, valamint a pénzügyi krízis és annak következményei, illetve ez utóbbi két tényező egymásra hatása a szuverén adósság válságban. Emellett 15-ről 28-ra bővült a tagállamok száma 10 év alatt, amely évtized amúgy is gyors változást hozott a technológia, a kereskedelem és a geopolitika terén.

Az eurózónán belül az EU fontos tényezővé vált, amely meghatározza a tagországok költségvetési és gazdaságpolitikáját. Figyelembe véve a súlyos megszorítások következményeit – amellett, hogy a tagországok már nem alkalmazhatják az árfolyam-kiigazítás eszközét –, az igazi meglepetés az volt, hogy az ezzel szembeni felháborodás nem volt nagyobb.

Az egyre jobban többpólusúvá váló világban, ahol a GDP és a népesség egyre inkább hatással van egymásra, az EU létét igazoló okok erősebbek, mint valaha. Európa nemzetei ugyanis együttesen komoly befolyásra tehetnek szert, egyedül viszont idővel veszíthetnek jelentőségükből.
Ha felismerjük az EU lehetőségeit, az unió és a tagállamok közötti egyensúlyt új alapokra kell helyezni, illetve az uniós intézményeket is át kell alakítani, hogy azok teljesen elszámoltathatóvá váljanak, és közelebb kerüljenek az állampolgárokhoz.

Érthető módon, a gazdasági gondokkal küzdő törékeny tagállami kormányok most nem arra vágynak, hogy ezekben a széleskörű kérdésekben vitassák meg álláspontjaikat. Emiatt különbséget kell tennünk a hosszú távú és az azonnali intézkedések között. Az azonnali kihívás most az, hogy az uniós intézmények és szerződések adta kereteken belül elérjük a lehető legnagyobb változást. Ehhez egy új megközelítésre és egy új agendára van szükség.

Az új megközelítésnek azzal kellene kezdődnie, hogy az Európai Tanács olyan irányt ad Európának, amely meghatározza a szükséges változások alapelveit úgy, hogy figyelembe veszi az állampolgárok aggályait. A tanácsnak össze kell egyeztetnie az EU politikai ambícióit az azokat célzó konkrét javaslatokkal, majd meg kell bíznia az új Európai Bizottságot, hogy valósítsa meg a kitűzött alapelveket.

A reformagendának olyan tagállami szintek felett átívelő kérdésekkel kell foglalkoznia, amelyek az egyes országok egyedül nem tudnak kezelni. Az eurózónán belül ez azt jelenti, hogy a strukturális reformok folytatása, mélyítése mellett a tagországoknak nagyobb fiskális rugalmasságot, illetve megfelelő monetáris politikai intézkedéseket kell kapniuk annak érdekében, hogy erősebb gazdasági növekedést tudjanak elérni, és elkerüljék a deflációt.

Ami az egész EU-t illeti, az egységes belső piac konszolidálása terén van szükség előrelépésre, különösen a szolgáltató szektorban. Emellett lökést kell adni az USA-val kötendő szabadkereskedelmi megállapodásról szóló tárgyalásoknak is. Továbbá a reformagendában szerepelnie kellene az infrastrukturális és munkahely-teremtési programoknak is.

Az energiapolitika szintén létfontosságú területnek számít, nem csak Európa versenyképessége, hanem az ukrajnai események miatt is. Az EU soha nem törekedett olyan kellő elszántsággal a közös energiapolitika kialakításában, mint amilyenre valójában szükség lenne. A közös energiapolitika és az integrált energiapiacok mind a cégek, min a fogyasztók számára kedvező hatásokkal járnának, illetve csökkenne Európa függése az energiahordozók beszerzése terén.

Világossá szeretném tenni, hogy a reformagenda alatt nem az Európai Tanács normál ülései után elfogadott következtetéseket értem. Ezalatt én egy olyan precíz programra gondolok, amely pontosan meghatározza az Európai Bizottság számára a teendőket, és megadja az egyes biztosoknak az azok eléréséhez szükséges támogatást.

Copyright: Project Syndicate, 2014.
www.project-syndicate.org

Tony Blair, az Egyesült Királyság volt miniszterelnöke-->