A krími idillhez képest Donyeck, Luhanszk, Szlovjanszk maga a pokol

Rohan Aljosa a német tankok elől, kettőt kilő, ezért tíz nap szabadságot kap, utazhat haza a hátországba. Grigorij Csuhraj orosz filmrendező klasszikusa, a Ballada a katonáról nekem soha nem a háborúról szólt, hanem a civilekről, akik a vérzivatarban is képesek maradtak szeretni, embernek maradni. Talán furcsa, de napok óta ez a film jut az eszembe, amikor a hihetetlen ukrajnai eseményekről olvasom a híreket. Micsoda szörnyű, felkavaró „mozi” az, ami a szomszédunkban történik. Biztos van már egy mai Csuhraj, aki egyszer visszaálmodja majd a 2014-es véres történéseket, mi pedig beülünk a vetítésre sírni és szégyenkezni. Milyen jó lenne, ha annak a filmnek happy lenne a vége. De mit várhatunk most a valóságtól?

Ez már háború, mondják az elemzők, és nem értem. Mert az elmúlt hetekben ugyan mi más tombolt Kelet-Ukrajnában? Hol van már a Krím népszavazósdi vértelen bekebelezése? Az Oroszországhoz csatolásról majd nemzetközi bíróságok dönthetnek (egyszer, valamikor), amit aztán nagy valószínűséggel nem tartanak be, ezért aztán újabb ítéletek következhetnek. A krími idillhez képest Donyeck, Luhanszk, Szlovjanszk maga a pokol. Már 110 ezren menekültek el a környékről, családok kezdik újra az életet a határon túl. Kapnak persze segítséget, de hogyan lehetne pótolni az otthon elvesztését? Oda a haza – és egyelőre oda a hazatérés reménye is.

Ukrajnában hosszan elhúzódó válságra kell berendezkedni. A politikusok egyelőre csődöt mondtak. A 21. század első évei a világban egyre több helyen szabadították ránk a háborúkat, konfliktusokat, terrorakciókat. Széthullóban a globális biztonság, alig marad remény, ha csak a katonák tudnak dönteni sorsunkról. Idáig jutottunk.

Kelet-Ukrajna egy ismét erősödő nagyhatalom és a válság után útját kereső európai szövetség ütközőzónája lett. A mostani helyzetnek nincsen igazi győztese, de van nagyon sok millió civil kárszenvedője – akikről majd balladát kell írni.