A vízilabdázás soha nem veszi át a foci helyét

Mitől jó egy vezető? Például attól, hogy elismeri, ha hibázik. Meg attól, ha a kudarcok után képes jövőt kovácsolni, csapatot épít, mozgatja, motiválja az embereit, partnernek tekinti a többieket, de tudja, hogy a demokrácia egy ponton végetér, s azon a ponton neki kell meghoznia a legkeservesebb döntéseket, vállalva a felelősséget. Ha a döntése rosszul sül el, nem bújik mások mögé. Persze nem a magyar politikusokra gondolok, a fentiekre legjobb és legaktuálisabb példa a magyar férfi vízilabda-válogatott, Benedek Tiborral az élén.

A sport, az esetek jó részében, a fair play szabályai szerint működik. A magyar vízilabda-válogatott Budapesten ezüst érmet nyert az Európa-bajnokságon, a szerbek tulajdonképpen megsemmisítő vereséget mértek rá (12-7) a döntőben. A csapat mégsem süllyedt el, sőt, ahogy Benedek és nem utolsó sorban a közönség reagált a kudarcra, az példamutató.

A szövetségi kapitány egy pillanatig nem hibáztatta a bírókat, nem pocskondiázta az ellenfelet, ellenkezőleg: gratulált nekik, elismerte, hogy a szerb vízilabdázás momentán jobban teljesít. A magyar férfi póló két éve fiatalításba kezdett, Benedeknek pontos tervei vannak, tudatosan készül, mondhatnám, nem lehet megvezetni, mert a sportban eltöltött kőkemény évek alatt még azt is tudja, aminek más nem örül. De a magyar vízilabdában eleve nem is akar senki senkit becsapni, a korrektséget komolyan veszik, a teljesítmény a mérce.

A magyar vízilabdába érdemes befektetni. Vannak olyan bázisai, elsősorban vidéki városokban (Eger, Szolnok, Szeged), ahol az utóbbi években más sportágakkal összehasonlítva látványosan fejlődött, megtörve a fővárosi hegemóniát. A magyar vízilabda nem akar a dicső múltba temetkezni, ma is jövőképet mutat a fiataloknak. A Benedek-érában a tavalyi világbajnoki arany és a vasárnapi Eb-ezüst is azt igazolja, hogy sikerült felállni a 2012-es londoni olimpián kapott hatalmas pofon után (5. hely), és van újra motivációs erő a kluboknál, a szövetségnél.

A budapesti Európa-bajnokság második helyezése után biztos srácok százai döntötték el, hogy vízilabdázni akarnak, a majdani sikerekért vállalják az iszonyatos mennyiségű munkát, az itthoni nem mindig rózsás körülményeket és a hazai nem foci szintű anyagi elismerést. A vízilabdából a legjobbaknak itthon is meg lehet élni, ha pedig külföldre szerződnek, Olaszországban, Horvátországban, Szerbiában, biztos nem járnak rosszul.

Az elmúlt években annyit változott a hazai helyzet, hogy a külföldön profiskodás helyett/után a magyar klubokban is megtalálhatják a játékosok a számításukat. Érdekes, hogy amíg a magyar klubok az utóbbi években a nemzetközi medencékben nem értek el sikereket, addig a válogatott mindig hozta a megbízható formát. A labdarúgóktól ebben is különböznek, hiszen az ő esetükben a nemzetközi klubszereplés és a válogatott teljesítménye egyaránt gyatra, s immár nem csak a felnőtteknél, hanem a korábban jól teljesítő utánpótlás korúaknál is.

A vízilabdából persze soha nem lesz foci. Számomra mégis érthetetlen, hogy a meghatározhatatlan minőségű magyar labdarúgás miért jobban preferált Magyarországon? Például huszadrangú mérkőzéseket is főműsoridőben közvetít az állami televízió. Miért gondolják tehetős szponzorok (ha nem kapnak burkolatlan állami felkérést), hogy a sikersportágak helyett érdemesebb arra áldozni, ami már régóta nem vonz tömegeket, így ha csak puszta üzleti érdekeket nézünk: nem hoz semmit a befektető konyhájára.

Nyilván ma is él az a szemlélet, hogy Magyarországon „mindenki” focizik, míg történetesen vízilabdázni aránytalanul kevesebben kezdenek el. Ezért amíg a fociba még mindig döntik a pénzt, addig a jól teljesítő sportágak jövőépítésre kapott pluszpénzeiből is zárolnak. Biztos nem kell arra áldozni, ami (mint a női és férfi vízilabda válogatott Eb-teljesítménye) ténylegesen segíti Magyarország népszerűsítését. Érdekes világban élünk.