Két ország ért utol bennünket az elmúlt két évben

Évekkel ezelőtt még azt gondoltam, hogy nehéz időszak vár a magyar gazdaságra a válság után, de lassú felzárkózást el lehetett képzelni. A magas államadósság, a lyukas költségvetés, a bizonytalan finanszírozási helyzet és sérülékenység nem vetített előre sok jót. A Nemzetközi Valutaalap hitele mentett meg bennünket a fizetésképtelenségtől, a reformcsomag pedig elindította az országot a kilábalás útján. Az azt követő unortodox gazdaságpolitika csírái azonban már akkor rontották a növekedési kilátásokat, a Széll Kálmán terv reformjaiban viszont lehetett bízni. A nyögvenyelős felzárkózásról alkotott kép mostanra túlzottan optimistának bizonyult.

A világgazdasági válság után évről évre 1-1 százalékponttal közeledtünk az Európai Unióhoz a vásárlóerő-paritáson mért GDP alapján. Vagyis 2011-ig működött a lassú felzárkózás. Az elmúlt években azonban nem sikerült közelebb kerülni az unió fejlettségi szintjéhez. Az egy főre jutó GDP az EU-átlag 67 százaléka volt hazánkban 2013-ban, éppen annyi, mint a megelőző két évben.

Okolhatnánk a kedvezőtlen európai növekedési kilátásokat az elmúlt évek gyenge teljesítményi miatt, hiszen kis, nyitott gazdaságként számunkra különösen fontos, hogy az öreg kontinens jól teljesítsen. A válságból való kilábalás során azonban az egyetlen húzóerő a nettó export volt, vagyis nem lenne illendő, ha Európa nyakába varrnánk a stagnálást.

Különösen úgy, hogy voltak felzárkózó országok, amelyeknél újraindult – vagy töretlen volt – a konvergencia. Több ország hamar kiheverte a krízist. A balti államok a súlyos megszorítások után dinamikus növekedésnek indultak, és újraindult a felzárkózás Európa fejlettebb területeihez. Litvánia és Észtország már az EU-átlag 70 százalék felett jár, Lettország egy főre eső GDP-je pedig egy év alatt 3 százalékponttal növekedett, és ezzel utolérte Magyarországot. Lengyelország 2012-ben érte el a 67 százalékos szintet, tavaly pedig még egy hajszálnyit közelebb került az EU-átlaghoz. Vagyis a lengyelek mostanra előttünk járnak.

Nem minden ország teljesítménye volt sikertörténet. A legrosszabb teljesítményt Csehország mutatta, ahol a 2007-es 83 százalékos csúcsról 2013-ra 80 százalékra csökkent a mutatószám. Nem beszélve Portugáliáról, Görögországról, vagy Spanyolországról, ahol évről évre romlott a helyzet, de ezek az országok más problémákkal küzdenek.

Talán egy tanulsága van a történetnek. Akik már megelőztek – vagy utolértek – az elmúlt években, azokkal nem lesz könnyű tartani a lépést. Viszont tanulhatunk tőlük, hogy a következő években a magyar gazdaság közelebb kerüljön a fejlettebb országokéhoz. Akik jól teljesítettek, azok nem találtak fel semmi újat: igyekeztek fenntartani, vagy ha kellett, akkor újjáépíteni a bizalmat. Hittek abban, hogy a stabil intézményrendszer, a kiszámíthatóság, az állam és a piac békés együttélése lehet az alapja a hosszabb távú, fenntartható növekedésnek. Lehet, hogy ebbe a képbe nem illik bele a vállalati profitokat megsemmisítő szektorális különadók politikája, lehet, hogy néha kevésbé népszerű intézkedéseket kell meghozni.

Talán még nem lenne késő letérni az unortodox útról.