A megroppanás határán

Az utóbbi hetekben Moszkva követő, visszavágó magatartást tanúsított, most azonban a váltás jelei mutatkoznak. Vlagyimir Putyin ellentámadásba is lendülhet a szankciók frontvonalában. Eddig a Kreml csak reagált az amerikai és európai uniós büntető intézkedésre, ám az orosz államfő jelezte, hogy készek keményebben fellépni a Nyugat ellen. Mindez azért érdekes és váratlan moszkvai húzás, mert Brüsszelben a tervek szerint a napokban felülvizsgálhatják a szankciós politika egyes elemeit. Nyilván távolról sem mindet, hiszen a tűzszüneti egyezmény betartásához kötött intézkedéseken kívül bőven marad gond Oroszország harcias hozzáállásával.

Az alapkérdést, a Krím-félsziget népszavazás útján lejátszott Oroszországhoz csatolását ugyanis a mai napig nem sikerült megoldani, sőt, egyre többen azt gondolják, hogy a krími játszma véget ért, visszafordíthatatlan a folyamat. Ez természetesen nincs így, és nem csak azért, mert Kijev minden létező politikai és gazdasági fórumon harcosan követeli Moszkva visszakozását, és ehhez minden segítséget igénybe venne.
Petro Porosenko törekvéseiben egyelőre Washington az igazi partner (persze idesorolható Brüsszel is, ha fáziskéséssel, de az EU szintén reagál a fejleményekre), ám az ukrán államfő tisztában lehet vele, hogy az unió gazdasági háttere nélkül nem mozdulhat. Ukrajnát nem lehet kiszakítani Európából, nem lehet egyfajta „szovjet típusú” eurázsiai új nagyhatalom tartományává (szebben: tagköztársaságává) tenni. Bár lehet, hogy végső soron ez a putyini politika lényege, ám ilyen cél megvalósítását még Moszkva legjelentősebb partnerei (beleértve Kínát) sem vennék jó néven.

Moszkva ma sem áll vesztésre, de a gazdaság folyamatos gyengülése lassan érezteti hatását, amelynek a hadikommunizmus emlékein felnőtt nemzedékek sem örülnek, és lesz egy határ, amikor a hírhedten erős patriotizmusra nem építhet a hatalom. Figyelemre méltó momentum, hogy Putyin ellenzéke (már ha valóban van ilyen érdemben) nem reagál az ukrajnai politikára. Valószínűleg az ellenzék úgy taktikázik, hogy az elnök elképesztően magas népszerűségét és tekintélyét éppenséggel nem a nagyhatalmi törekvések támadásával lehet gyengíteni. A legutóbbi helyhatósági választások eleve azt mutatták, hogy Putyin hatalma megrendíthetetlen, Oroszország soha nem volt egységesebb, mint most.

Ukrajna viszont napról napra aggasztóbb helyzetbe sodródik. Gazdasága az oroszénál jóval nagyobb ütemben csökken, fokozatosan a megroppanás határához ér. Egyelőre semmi jele, hogy a Nemzetközi Valutaalaptól, az Egyesült Államoktól és az Európai Uniótól kapott kölcsönök és segélyek kihúzhatnák az országot a válságból. Ráadásul a sok oroszajkú által lakott Ukrajna eleve megosztott. Az oroszok „nem álltak át” az ukrán oldalra a konfliktus kirobbanása után, Putyinnak jobban hisznek, mint Porosenkónak. Igaz, a nyugati álmokat dédelgető ukránok sem érzékelik a hatalom által kivívott eredményeket, mert ilyenek tulajdonképpen nincsenek. A lakosság legfeljebb azt érzékeli, hogy kevesebb mindent lehet megvásárolni a boltokban, s már nem csak távoli riogatásnak éli meg, hogy valóban kemény tél jöhet. Mert ha Moszkva elzárja a gázcsapot és nyugat felől sem érkezik energia, akkor Kijev felteheti a kezét.

A gázügy a moszkvai kérdésekben nem mindenben uniós párti magyar miniszterelnököt is aggasztja. Pénteken sugárzott rádió interjújában Orbán Viktor azt mondta, hogy még akkor is a legrosszabb forgatókönyvre kell felkészülni, ha mégsem lenne baj a gázszállításokkal. A magyar kormány, mivel olyan jelentős kérdésben, mint a paksi erőmű bővítése, elkötelezte magát Moszkva mellett, most azért imádkozhat, hogy a válság minél hamarabb megoldódjon. Igaz, Budapesten aztán végképp nem tudhatják, hogyan.