Az infláció eltúlzott halála

A központi bankok közelmúltbeli intézményi fejlődése jelentős mértékben akadályozta az infláció meglódulását. Mindamellett a központi bankok hitelességének jelentős része végeredményben abból a széleskörű makrogazdasági környezetből származik, amelyben tevékenységüket folytatják.

Az 1990-es évek első felében Afrikában átlagosan 40, Latin-Amerikában 230, Kelet-Európa átalakuló gazdaságaiban 360 százalékos volt az éves infláció. Az 1980-as évek elején pedig a fejlett gazdaságokban is az átlagos árdrágulás közel 10 százalékot tett ki. Jelenleg viszont a magas infláció olyannyira messzinek tűnik, hogy azt sok elemző szinte csak elméletbeli ritkaságként veszi számításba.

Ebben azonban tévednek. Nem számít ugyanis, hogy a központi bankok mennyire szeretnék az inflációs szintet csupán mint egy technokrata döntés eredményének megjeleníteni, azt végül is társadalmi-politikai folyamatok határozzák meg.

A pénzügyi krízist megelőző években az egyre nagyobb mértéket öltő globalizáció és technológiai fejlődés jelentősen megkönnyítette a központi bankok számára azt, hogy egyszerre biztosítsák a mérsékelt szintű növekedést és az alacsony mértékű inflációt. Nem ez volt a helyzet az 1970-es években, amikor a stagnáló termelékenység és a növekvő nyersanyagárak bűnbakká és nem hősökké tették a jegybankárokat.

Való igaz, akkoriban a monetáris hatóságok a régimódi keynesi makrogazdasági modell alapján működtek, amely erősítette azt a téveszmét, miszerint a monetáris politika korlátlanul tudja a gazdaságot erősíteni az alacsony inflációval és az alacsony kamatrátákkal. Ma már a jegybankárok nem ilyen naivak, és a közvélemény is tájékozottabb. Egy ország hosszú távú inflációs rátáját másfelől azonban még mindig az adott politikai irány megválasztása és nem a technokrata döntések határozzák meg. Miután a politikai döntések választási lehetőségei egyre bonyolultabbak, így az árstabilitás kockázata növekszik.

A feltörekvő piacok példája azt mutatja, hogy az inflációtól még távolról sem köszönhetünk el végleg. Az IMF 2014 áprilisi elemzése szerint tavaly az árdrágulás Brazíliában 6,2, Indonéziában 6,4, Vietnámban 6,6, Oroszországban 6,8, Törökországban 7,5, Nigériában 8,5, Indiában 9,5, Argentínában 10,6, míg Venezuelában óriási mértékű, 40,7 százalékos volt. Ezek a ráták az 1990-es évek elejéhez képest jóval kedvezőbbnek tekinthetők, azonban egyáltalán nem jelentik az infláció végét.

A fejlett gazdaságok jelenleg igen más helyzetben vannak, azonban aligha tekinthetők immunisak az inflációs problémával szemben. Ugyanazon számos szakértő, aki anno úgy gondolta, hogy a fejlett gazdaságok nem kerülhetnek súlyos pénzügyi válságba, most biztosak abban, hogy a fejlett gazdaságokban sosem lehet inflációs krízis.

Képzeljük azt el, hogy nem jött létre az eurózóna, és a dél-európai országok megtartották saját fizetőeszközüket. Ezen országok inflációs pályája az amerikai és német vagy inkább a brazil és török szintekhez lenne hasonlítható?

Valószínűleg valahol a kettő között lennének. Az európai periféria államai a saját központi bank ugyanazon intézményi előnyeit élvezhették volna, mint más országok, de nincs különösebb okunk azt gondolni, hogy a saját politikai struktúrájuk radikálisan eltérő módon alakult volna. A dél-európai országok közvéleménye támogatta az eurót, mivel az észak-európai országok árstabilitásra vonatkozó kötelezettségvállalása egy olyan valutát adott számukra, amelynek óriási volt az inflációval szembeni hitelessége.

Végül kiderült, hogy az euró nem egészen az az ingyen ebéd, aminek először tűnt. Az infláció terén meglévő hitelességet ellensúlyozta az adósság vonatkozásában jelentkező gyenge hitelessége. Ha a dél-európai országoknak saját valutájuk lett volna, akkor valószínűleg az adósságprobléma azonnal az infláció megugrását okozta volna.

Nem azt állítom, hogy az infláció bármikor visszatérhet olyan gazdaságokban, mint az USA vagy Japán. Hosszabb távon azonban nincs garancia arra, hogy bármelyik központi bank képes lesz a jelenlegi kedvező inflációs szintet megtartani olyan kedvezőtlen tényezők környezetében, mint a folyamatosan lassuló termelékenységi növekedés vagy a magas adósságszintek.

Az, hogy az infláció jelenleg mérsékelt szintű, felerősíti azokat a gyakran hangoztatott érveket, miszerint rugalmas árfolyamrendszerrel semelyik országnak nincs oka tartani a magas adósságszinttől, amíg az adósságát saját valutájában bocsátja ki. De képzeljük el, hogy mi lenne, ha Olaszországnak az euró helyett saját fizetőeszköze lenne. Figyelembe véve azt a jelentős kormányzási problémát, amellyel Olaszország még mindig küzd, minden esély meg lenne arra, hogy az inflációjának szintje inkább a brazil vagy török rátához hasonlítana, miután bármilyen adósságprobléma az árak meglódulását okozná.

A modern központi banki tevékenység az infláció letörésére irányul. Végeredményben azonban a központi bankok antiinflációs politikája csak egy olyan makrogazdasági és politika keretrendszeren belül tud érvényesülni, amely következetesen céljának tartja az árstabilitás biztosítását. Az infláció jelenleg úgy tűnik, hogy szunnyadó állapotában van, azonban korántsem vehetünk tőle végső búcsút.

Copyright: Project Syndicate, 2014.
www.project-syndicate.org