HEGYMÁSZÓ Suhajda Szilárd a világ tizenkettedik legmagasabb hegycsúcsát oxigénpalack

Miközben itthonról követtük Suhajda Szilárd és mászótársa, Varga Csaba bő egy hónapig tartó útját a pakisztáni–kínai határon magasodó Broad Peakhez, többször és többekben felmerült a kérdés: miért választja egy békéscsabai fiatal pont az esztergomi főiskolát, így beszélgetésünket is ezzel a kérdéssel kezdtük. Kiderült, hogy a harmincas évei elején járó fiatalember nem csak úgy rábökött a térképre, hanem tudatosan választotta a királyvárost.

– Amikor elhatároztam, hogy tanító szeretnék lenni, már egyértelmű volt, hogy Esztergomot választom, hiszen ez a Pilis kapuja és nagyon tetszett a környék. Akkoriban már túráztam, ahogy a főiskola alatt is. Egyébként a diploma megszerzése után is itt kezdtem el dolgozni. Angolt tanítottam és osztályfőnök voltam az egyik helyi általános iskolában. Kirándulásokat, túrákat is szerveztem a gyerekeknek – idézi fel a kezdeteket Szilárd, de ezek nem csak egy épphogy felnőttkorba lépő fiatal első lépései a nagyvilágban. Itt, illetve az itteni lehetőségek hatására vált vérbeli hegymászóvá.

– Ott kezdődött minden. Ösztöndíjjal fél évet Skóciában tölthettem 2004-ben, és a Skót-felföld hegyei magukkal ragadtak. A visszatérés után, negyedikben megmásztam a Mont Blanc-t. Nagyon jó hegymászó társaságra találtam Esztergomban, az általuk megismert szegedi csapattal voltam egyébként az Alpokban is. Érdekes, hogy Esztergomban, az azóta már megszűnt túraboltban vettem az első túrabakancsomat is. Hátizsákos túrázóként kezdtem én is, aztán jött a Kárpátok, az esztergomi túrázókkal Erdély, a téli túrák, az Alpok... és közben az ember egyre jobban elmélyed a hegymászó-irodalom klasszikusaiban, majd elkezd álmodozni a legendás hegyekről, a Himalájáról, és ebbe a világba vágyódni – meséli a fiatalember, hogy hogyan is „fertőzte meg” a sokak által érthetetlennek tartott hegymászószenvedély. 

Mint mondja, ő is tisztában van vele, minek teszi ki a családját, a szeretteit, amikor elindul a hegyekbe, ahol bármi megtörténhet, de valami belülről hajtja tovább. Ahogy fogalmaz: ezt megértetni nem, csak elfogadtatni lehet. Mint kiderül, azért is számolta fel itthoni életét négy éve, hogy finanszírozni tudja az expedíciók költségeit, ráadásul így többet találkozhatott szintén Angliában élő testvérével is. Az expedíciós hegymászás egyébként költséges sport: milliós nagyságrendű összegről beszélhetünk egy-egy csúcstámadás kapcsán, hiszen nem csak a felszerelésre kell költeni, de ott van még az útköltség, az olyan, különböző engedélyeket és díjakat is ki kell fizetni, mint a csúcsengedély vagy a szemétdíj például. 

– Mi most, a Magyar Karakorum Expedícióban egy alaptábort és három köztestábort építettünk ki, és még a mieink voltak a legszerényebben felszereltek. A legalacsonyabban fekvő ötezer méteren volt. Azért itt, mert ez az a magasság, ahol még regenerálódni tud az ember szervezete. Ha érzed, hogy rosszul vagy, ide térsz vissza. A két évvel ezelőtti Hidden Peak expedíción 6800 méterig jutottunk, így a magashegyi tünetek, a hányinger, a rosszullét és a légszomj már ismerős volt, tudtam, milyen hatással van a szervezetemre ez a magasság, de a legkeményebb a 7500 méter feletti halálzóna. Itt a levegő oxigéntartalma mindössze a harmada annak, mint amit most szívunk, a mínusz 20–30 fokban lényegében elfagyott a tüdőnk egy része is – mondja Szilárd, aki társával együtt 20–30 kilós málhával a hátán mászott. Mindig magukkal vitték például a hálózsákokat. Ezeket azért nem hagyták az alaptáborokban, hogy ha a sátor el is veszik mondjuk egy lavina miatt, legalább a hálózsák megmaradjon. Vizet a magukkal vitt gázon olvasztottak hóból. 

– Az oxigénhiányos állapotban nagyon leromlik az ember állapota, de nem véletlen, hogy hivatalosan csak az oxigénpalack nélküli sikeres csúcstámadást fogadják el. Egyébként, ha az ember palackkal mászik, a saját szervezetét is becsapja, és ha elromlik a készülék, nagyon hirtelen kerül olyan környezeti viszonyok közé a mászó, amihez nem akklimatizálódott a szervezete, és előfordulhat, hogy vissza se tud jutni a biztonságos alaptáborba. Mi is több akklimatizációs túrát tettünk a csúcstámadás előtt – teszi hozzá.

Ha valaki a hegymászásra adja a fejét, bizony, rendesen fel kell készülnie. Testben és fejben egyaránt. Szilárd is évek óta „gyötri” magát, s noha hazaérve úgy összeomlott a szervezete, hogy tüdőgyulladást kapott, tudja: a teste emlékezik, és hamarosan újra formába lendül.

– Angliában a heti hat nap munka mellett mindennap mozogtam, sportoltam: aerob mozgások, futás, kerékpározás, víz alatti úszás, túrázás nehéz hátizsákkal. Télen Olaszország és a Tátrában jégmászás. Ez utóbbi esetében megfagyott vízeséseken mászunk, akár több száz métereket is. De fejben is ott kell lenni. Tudni, hogy a legrosszabb is bekövetkezhet, hogy van az a magasság, ahonnan nincs visszaút, nincs segítség, ha baj van. Mi is láttuk egy lengyel mászó holttestét, aki tavaly halt meg itt. Felkavaró élmény volt, de mégsem fordultunk vissza, inkább még nagyobb óvatossággal mentünk tovább. Pozitívan kell hozzáállni, nem szabad megtörni és könnyelműnek lenni sem  – vallja a fiatalember, akinek – sok társához hasonlóan – azokat a holtidőket is ki kellett bírnia, amikor szó szerint sátorfogságra ítélte őket az idő. Az idén ráadásul nem voltak szerencsések a viszonyok a hegyen: mindössze két napra nyílt ki a „jó időjárás ablak”, amikor meg lehetett indítani a csúcstámadást. Akkor az összes, épp a hegyen lévő mászó összeült, és óramű pontosságú tervet állítottak össze, hogy ki, mikor, kivel, milyen felszereléssel, a másikat hogyan segítve célozza meg a Broad Peaket.

– Mi az első csoportban mentünk. Volt persze bennünk egy egészséges félelem, de minden jól, a legjobban alakult – kezdi a csúcstámadás előtti utolsó egy nap történetét Szilárd. – Éjfél körül indultunk, és másnap reggel értünk vissza. Végig észnél voltunk, mégis delíriumszerű az egész. Most kezd kikristályosodni a kép. Fent a csúcson, tudva, hogy egy sokéves álom vált valóra, azzal is számolnom kellett, hogy ez még csak az út fele, vissza is kell térni, és általában lefele történik baj. De ott állva, mindentől távol, hirtelen mindenkit nagyon közel éreztem magamhoz, aki velem volt, velem van. Mintha egy másik bolygón lettem volna. A szomjúság és a fáradtság volt a legnagyobb ellenségem visszafelé.

Szilárd és Csaba húsz-harminc lépésenként elbóbiskolt visszafelé, Csaba rendszeresen megkérdezte, hogy mellette van-e még Szilárd, mert nem tudta, nem képzelődik-e. És közben Szilárd volt, hogy hangosan mondta, mit csinál éppen, hogy tudja, tényleg azt teszi, amit kell és nem hagy ki semmit.

– Csaba végül ottmaradt aludni a negyedik táborban, de engem a szomjúság két óra pihenés után tovább hajtott. Az a két óra arra volt elég, hogy legyen erő továbbmenni – árulja el.

Szilárd egy másik hegymászó­csapathoz is csatlakozott volna, ám, mivel ők végül nem érkeztek meg, így Szilárd is a hazatérés mellett döntött. Azt szokták mondani, hogy a hegymászó a legjobb formájában indul el, és lényegében a legrosszabban tér haza. Így volt ez ebben az esetben is. A fiatalember nyolc kilót fogyott például.

Amikor a következő expedícióról kérdezzük, mosolyogva azt mondja: a Pilis. Vissza szeretne térni Esztergomba, és itt is keres munkát. Az elmúlt négy év lényegében a munka-edzés-regenerálódás háromszögében zajlott, ennek pedig a magánélet is áldozatául esett, így reméli, hogy most lesz ideje újra a fotózással vagy a gitározással foglalkozni. Egyfajta megérkezés ez most, hiszen nagy döntést hozott azzal, hogy itthon marad, de tudja, hogy most egy másik, izgalmas időszak kezdődik. Persze, a mozgás, a sport továbbra is az élete része marad.

– Bár nehéz és megrázó volt, valószínűleg nekik is könnyebb lett a lelkük attól, hogy beszélhettek – véli a fiatalember.

A csúcstámadás 17 napig tartott, de körülbelül másfél hónapot töltöttek Pakisztánban.

Június 23-án hagyták el Iszlámábádot, és a 2200 méter magasan fekvő Skarduba mentek. Ott több akklimatizációs túrát tettek 4500 méteres magasságban. Július elején érkeztek meg Askoléba, a csúcshoz vezető „utazás” következő állomására. Hatodikán érkeztek meg a 4950 méter magas alaptáborba, ahonnan az 5600 és a 6250 méteren fekvő állásokat is bevették. 6600 méterig másztak. Július közepén felmentek a 7050 méter magasan fekvő táborba, de a rossz idő „visszazavarta” őket az alaptáborba. Innen indultak 21-én a csúcsra.

– Bár nehéz és megrázó volt, valószínűleg nekik is könnyebb lett a lelkük attól, hogy beszélhettek – véli a fiatalember.

A csúcstámadás 17 napig tartott, de körülbelül másfél hónapot töltöttek Pakisztánban.

Június 23-án hagyták el Iszlámábádot, és a 2200 méter magasan fekvő Skarduba mentek. Ott több akklimatizációs túrát tettek 4500 méteres magasságban. Július elején érkeztek meg Askoléba, a csúcshoz vezető „utazás” következő állomására. Hatodikán érkeztek meg a 4950 méter magas alaptáborba, ahonnan az 5600 és a 6250 méteren fekvő állásokat is bevették. 6600 méterig másztak. Július közepén felmentek a 7050 méter magasan fekvő táborba, de a rossz idő „visszazavarta” őket az alaptáborba. Innen indultak 21-én a csúcsra.-->