Egészséges lenne-e a száz százalékos foglalkoztatottság?

Amennyiben a munkaerő könnyedén vándorol át azokba az ágazatokba, amelyek – nagyobb hatékonyságuk miatt – magasabb bért és biztosabb státuszt kínálnak, akkor még nagyobb GDP érhető el, hiszen többen dolgoznak majd ott, ahol nagyobb érték teremtődik.

Ennek az ellenkezője igaz a rugalmatlan munkaerőpiac esetén.
Ha a csőd felé tántorgó, a fizetéseket éppenséggel időről időre lefaragó vállalathoz is ragaszkodnak a dolgozók, mert úgy gondolják, hogy másutt nem kapnának állást, akkor ezzel visszafogják a növekedést: munkaerejükkel egy nem hatékony vállalatot szolgálnak. Válság idején a rugalmas munakerőpiac a túlélést jelentheti. A kérdés ilyenkor ugyanis az, hogy a tönkrement vállalatok dolgozói milyen gyorsan találnak új állást, amint megindul a növekedés.

A kormányfő minapi beszédében megint visszaköszönő teljes foglalkoztatottság ezért elérhetetlen egy piacgazdaságban – a munkanélküliség a rugalmasság velejárója. Kell olyan ember, aki éppen vált. Vitatkozni arról lehet, hogy mi az egészséges szintje a munkanélküliségnek, és az államnak mi a feladata az éppen állás nélkül lévőkkel.
Ebből a szempontból a közmunkaprogram speciális válasz egy különleges helyzetre: Magyarországon a szegények nem éppen most vannak állás nélkül, hanem folyamatosan.

Ott generációk között már már örökíthető élmény a munka nélküli élet, és ezzel kezdeni kell valamit. Hogy a közmunka a mai formájában a legjobb megoldás-e, vitakérdés. De tény: a foglalkoztatottsági statisztikákat az intézkedés művileg teszi szebbé, miközben az értékelések során erről a kabinet hajlamos elfelejtkezni. A dolgokat lehet persze szépíteni. A probléma azzal van, ha a semmit díszítik.