Egy új makrogazdasági stratégia

Itt az ideje egy új stratégia alkalmazásának, amely a fenntartható, beruházások által vezérelt növekedésen alapul. A neokeynes-i megközelítés arra törekszik, hogy a belföldi beruházásokat bármilyen módon erősítse. Az iskola hívei így minél több ingatlanpiaci beruházást próbáltak előidézni az igen alacsony kamatokon keresztül, és még több infrastrukturális projektet ösztönözni a rövidtávú élénkítő programok révén. Ha a beruházási költekezések nem hoznak áttörést, akkor azt javasolják, hogy a fölös megtakarításokat másfajta fogyasztási költésekbe forgassuk.

A kínálatoldali elmélet hívei ezzel szemben a magán (természetesen nem az állami) beruházásokat az adócsökkentések és a dereguláció révén kívánják elősegíteni. Számos alkalommal próbálták ki ezt a megközelítést az USA-ban, legutóbb George W. Bush elnöksége idején.

Sajnos, ennek a deregulációnak egy rövid életű ingatlanpiaci buborék, és nem a termelékeny magán beruházások terén tapasztalható, tartós boom lett az eredménye. Habár a politika váltogat a kínálatoldali és a neokeynes-i megközelítés között, a valóság az, hogy a beruházások nemzeti jövedelemhez viszonyított aránya jelentősen csökkent az utóbbi években a legtöbb magas jövedelmű országban. Az IMF adatai szerint a bruttó beruházások mértéke ezekben az országokban 1990-ben a GDP 24,9 százalékát tette ki, 2013-ban viszont már csak 20 százalékot. Az USA-ban a beruházások mértéke 1990-ben a GDP 23,6 százalékának felelt meg, 2013-ban pedig csak 19,3 százaléknak. Az EU-ban ugyanezen időszak alatt 24 százalékról 18,1 százalékra esett a mutató.

Sem a neokeynes-i, sem a kínálatoldali közgazdászok nem fókuszálnak eléggé a beruházások tartós csökkenésének valódi ellenszerére. Társadalmainknak sürgősen több beruházásra van szükségük különösen a célból, hogy az erősen szennyező, energiaintenzív, magas karbonkibocsátású termelés fenntartható gazdasággá alakulhasson át, amely a természeti erőforrások hatékony használatán alapul. Ezekhez a beruházásokhoz a magán és az állami szektorból is szükségesek egymást kiegészítő lépések.

Amikor társadalmainknak ezeket a beruházásokat kellene megvalósítaniuk, az USA-ban és Európában is az állami szektor „beruházási sztrájkot” hirdetett. A kormányok csökkentették az állami beruházásokat a költségvetési egyensúlyra hivatkozva, a magán befektetők pedig nem tudnak jelentős mértékben és biztonsággal az alternatív energiaforrásokba ruházni, ugyanis az államilag szabályozott energiahálózatokat, árképzési formulákat és a nemzeti szakpolitikát bizonytalanság övezi.
Mind a neokeynes-i, mind a kínálatoldali iskola félreértette a beruházások visszaesésének jelenségét.

A neokeynes-i tábor az állami és a magán beruházásokat csupán, mint az aggregált kereslet egyik fajtájaként veszi figyelembe. Mellőzik azokat a közpolitikai döntéseket, amelyek az energiarendszerek vagy az -infrastruktúra terén szükségesek ahhoz, hogy egy megfelelő, környezeti szempontból fenntartható beruházási politika jöjjön létre. A zéró kamatok és az élénkítő csomagok trükkjeit alkalmazzák ahelyett, hogy a beruházások beindulásához szükséges részletes nemzeti szakpolitikát követelnék meg.

A kínálatoldali iskola képviselői pedig úgy tűnik, teljesen megfeledkeznek arról, hogy a magán beruházások függnek az állami beruházásoktól és a világos politikai és szabályozási keretfeltételektől. Az állami beruházások visszafogását sürgetik, naivan azt gondolván, hogy a magánszektor valamilyen csodaszerű módon be tudja tölteni a meglévő űrt. Az állami beruházások visszafogásával azonban a magánberuházásokat is akadályozzák.

űEmellett arra is lenne mód, hogy a belföldi megtakarítások külföldi beruházásokat ösztönözzenek. Az USA például hitelezhetné az alacsony jövedelmű afrikai gazdaságokat annak érdekében, hogy új erőműveket szerezzenek be amerikai cégektől. Ez a politika az amerikai magán megtakarításokat a globális szegénység elleni küzdelemben tudná felhasználni, miközben erősítené az USA iparát is.

Mégis, sem a neokeynes-i, sem a kínálatoldali tábor sem helyez nagy hangsúlyt a fejlesztési hitelezés intézményeinek erősítésére. Ahelyett, hogy azt tanácsolják, Japán és Kína fokozza a fogyasztását, a makroközgazdászok bölcsebben tennék, ha arra bátorítanák ezen gazdaságokat, hogy a jelentős megtakarításaikat ne csak belföldi, hanem külföldi beruházásokba fektessék be.

Ezek a megfontolások mindenki számára egyértelműek, akik a gazdasági növekedés és a környezeti fenntarthatóság harmonizálásnak sürgető szükségességével foglalkoznak. Nemzedékünk legfőbb kihívása, hogy a világ szénalapú energiarendszereit és -infrastruktúráit a XXI. század hatékony rendszereivé alakítsuk át. A fenntartható gazdaságba való befektetés jelentősen erősítené jólétünket, és fölös megtakarításainkat csak a megfelelő célokra fordítaná.

Ez nem fog automatikusan bekövetkezni. Hosszú távú állami beruházási stratégiákra, környezeti tervezésre, technológiai útitervekre és az új fenntartható technológiákat szolgáló PPP-projektekre, valamint kiterjedtebb globális együttműködésre van szükség. Ezek majd megteremtik az új makrogazdaságtant, amelytől most egészségünk és jólétünk függ.

Copyright: Project Syndicate, 2014.
www.project-syndicate.org