Magyarország tényleg olcsó?

A kelet-európai régióból egyre többen költöznek a Nyugat-Európába. Vannak olyan keleti tagállamok, ahonnan a népesség ötöde elköltözött, a vidéki térségek elnéptelenedtek. Egy évtized tagság után úgy tapasztalják, hogy amíg a keleti árak majdnem utolérték a nyugatiakat, addig a bérek az EU-átlag egyharmad-egynegyed szintjén megrekedtek.

Közgazdászok és politikusok sokszor próbálnak megnyugtatni a GDP-felzárkózással, mint az uniós tagság sikerének mérőszáma. Egyéni szinten azonban a nemzeti GDP növekedése nem sokat jelent, a polgárok személyes fogyasztásának alakulása ugyanis más képet mutat. A tragikus foglalkoztatási ráta mellett ez a legtestközelibb felzárkózási mutató.

A tényleges személyenkénti fogyasztás általános árindexe Magyarország esetében az uniós csatlakozás óta minimálisan, az EU-átlag 57 százalékáról 55-re csökkent 2012-re, míg a nyugat-európaiaké 119 százalékról kismértékben, 122-re nőtt. Ez áll szemben az uniós átlaghoz képesti 37 százalékos nominális fogyasztási szintünkkel. Az alacsony árszínvonal meg kellene nyugtasson minket, ezek szerint a fenti magyar fogyasztási adat sokkal többet ér, hiszen a nyugati árszínvonal felénél is olcsóbb itthon a megélhetés.

Mindez azonban nem vág össze a nyugatra költöző keleti migránsok tapasztalataival, akik nem látnak ekkora különbséget a keleti és nyugati megélhetési költségekben. Szerencsére az Eurostat részletesen lebontja az egyes fogyasztási kategóriákat, de nem teszi közzé, hogy milyen súlyokkal számolja az általános fogyasztói kategóriáit.

Mire költ egy tipikus magyar család? Nyilván vesz ételt, italt, ami az európai statisztikai hivatal szerint 2012-ben az uniós átlag 81 százalékába került, azaz messze drágább volt, mint az egyéni fogyasztás átlagos árindexe (aminek mint írtuk, az Eurostat módszertana szerint aggregálva 55 százaléknak kellene lennie). Fizetjük az áramot, gázt és egyéb tüzelőanyagokat, ez 81 százalék volt. Közlekedünk is, ami 65 százalék volt, vagyis még ez is sokkal magasabb volt, mint az átlagos mutató értéke. A kommunikációs kiadásaink 112 százaléka volt az uniós átlagnak, a cipő és a ruha 79 százalék. De ugyanígy drágább berendezni és karbantartani a lakásunkat, elektronikai készülékeket venni. Torzításokat láthatunk az általános fogyasztói árszínvonal számításában, a fogyasztói kosár felsorolt releváns elemei ugyanis meghaladják a teljes fogyasztói árszint mutatót.

Hogy jön ki mindebből az 55 százalékos átlag fogyasztói árszint? Az Eurostat „belekeveri” például a szállodák és éttermek árát, ami az uniós szintnek csak 50 százaléka nálunk. Ugyan a magyarok többsége nem engedheti meg magának, hogy étterembe és szállodába járjon, azaz a valósághoz képest elképesztően felül kellene súlyozni az átlagban ezt a kategóriát, hogy az előzőeket lehúzza. Ami csökkentheti az átlagot, az a lakásvásárlás, bérlés komponense, erre azonban az Eurostat nem hoz önálló indexet. Létezik ugyan a némileg értelmezhetetlen „lakóépületek” komponens, az Eurostat módszertani kézikönyve szerint azonban itt csak az új építésű lakások árát hozza, a másodkézből vásároltaké nem szerepel. Létezik az egy meglehetősen fura kategória („lakhatás, víz, áram, gáz és egyéb tüzelőanyagok”, 44 százalék, így egyben), amit nehéz értelmezni. Egyrészt, ha már volt egy olyan kategóriánk, hogy „elektromosság, gáz, és egyéb tüzelőanyagok”, 81 százalékos árszinten, akkor minek mindezt még egyszer, összevonva a lakhatással? A módszertani útmutató azt sejteti, hogy ez a lakásbérlés ára, a fogyasztói energia és vízárakkal együtt.

De miért nincs a lakésbérlésnek külön kategóriája? Hogy jöhet ki 41 százalékos kategóriaátlag? A lakásvásárlási és bérleti árak volatilisek és óriási szórást mutatnak, azaz nyomon követésük óriási nehézségekkel jár, mégis, ezen árának külön becslése nélkül nehéz általános árszínvonal becslést adni, a megélhetési költségeket szembeállítani a jövedelmekkel, a fogyasztással.

Az sem mindegy, hol lakik az ember. A pozsonyi lakbérek például a lakáshiány miatt az elmúlt évtizedekben a bécsi lakásbérleti árak szintjére emelkedtek-. Ezt a képet mutatja az Eurostat is: a tipikus célország, a német és osztrák lakhatási költségek alig haladták meg a szlovákot, és főleg a csehet. Nagy-Britanniában jóval drágább a lakhatás, a lengyel emigráns azonban nem a londoni belvárosba fog költözni, amely csillagászati lakbérével magasra emeli a brit átlagot. A migránsok tapasztalatai a megélhetésről mások, mint amit az Eurostat mutatói sejtetnek. És a munkavállalással járó nyugat-európai bőkezű jóléti juttatásokról nem is beszéltünk.

Az általános fogyasztói árindexet legnagyobb mértékben az húzza le a keleti tagállamokban, hogy a mutató tartalmazza az ingyenes állami szolgáltatások árszínvonalát, mégpedig a bekerülő anyagok és bérek alapján, ez pedig abszurdum. Az unió gyakorlatilag minden tagállamában létezik ingyenesen elérhető oktatás és egészségügy, sok esetben jóval magasabb színvonalon, mint keleten. Mindezek máshol sem jelennek meg tényleges költségként, azokat a fogyasztói árösszehasoníltásban szerepeltetni erősen lefelé torzító hatású.

Összességében elmondható, hogy az uniós átlag 37 százaléka körüli magyar nominálbérhez sokkal inkább 70-75 százalék körüli árszínvonal társul, mint 55. Azaz nem szabad a fogyasztókat a statisztikák alapján kioktatni, hogy hamisan érzékelik az árszínvonalat, mert könnyen lehet, hogy az általuk ténylegesen tapasztalt árak közelebb vannak a valósághoz, mint az Eurostat igen problémás módszertana. Meglehetősen bonyolult mindezt kisilabizálni, de nyilvánvaló, hogy nem érdektelen. Ezen múlik ugyanis, hogy a magyar életszínvonal felzárkózóban van-e az uniós csatlakozás óta. Én kételkedem.