Németországnak expanzívabb fiskális politikát kellene folytatnia?

Joe Oliver kanadai pénzügyminiszter sürgette az európai fiskális expanziót a G-20-as találkozón, amely úgy tűnik, az Európai Központi Bankon (EKB) belül is élvez bizonyos mértékű támogatást. Valójában Mario Draghi EKB-elnök is amellett van, hogy az erős költségvetési helyzetben lévő országok, mint például Németország, többet költekezzen.

Emellett Benoit Coeure, az EKB igazgatótanácsának tagja korábbi német kollégájával, Jörg Asmussen jelenlegi munkaügyi miniszterhelyettessel együtt nemrégiben azt vetette fel, hogy Németországnak ki kellene használnia a meglévő mozgásterét a beruházások ösztönzése, illetve a munkavállalók adóterhének csökkentése érdekében. Valójában, a világ döntő része úgy véli, hogy Németországnak expanzívabb fiskális politikát kellene folytatnia. Véleményük szerint a megszorítások kontraproduktívak, miután azok a gazdasági növekedés lassulását, recessziót okoznak, amelyek még nehezebbé teszik a hosszú távú fiskális konszolidációt.

De a németek – és más észak-európai országok, valamint talán néhány kínai közgazdász – tartózkodó álláspontot vett fel ebben a kérdésben. Úgy vélik, hogy ha teljesítenék az élénkítést szorgalmazó felhívásokat, akkor az egyfajta dominóeffektusként további ilyen követeléseket vonna maga után, amelynek miatt nem is lenne remény a fiskális konszolidációra.

Az élénkítés és megszorítások diskurzusa egy régi vitának számít. Az 1970-es és 1980-as években az USA rendszeresen azt kérte Németországtól és Japántól, hogy a globális gazdaság lokomotívjaként cselekedjenek. Mostanáig azonban a nézetkülönbségeket az érdekek, és nem a „filozófiák” határozták meg.

A probléma ma – ahogy Jack Lew fogalmazott – a két oldal teljesen különböző hitrendszeréből fakad, kiegészülve azzal, hogy a tisztességet és a felelősséget érintő ideológiai kérdések elnyomják a kiútkeresés módjáról szóló pragmatikus vitákat. Ahogy Robert Kagan történész mondta 2002-ben, az amerikaiak és az európaiak nemcsak másként látják a világot, de teljesen más világban is élnek.

Az ilyen mély elméleti különbözőségeknek valódi következményeik vannak, miután megakadályozzák a konstruktív vitákat és a válsághelyzetekben történő együttműködést. A 2003-as iraki háborút övező, alapvető ideológiai különbségek, több mint egy évtizeden át komoly tehertételt jelentettek a globális politika számára.

A modern politikai folyamatok és struktúrák egyszerűen nem alkalmasak a filozófiai viták lefolytatására, még kevésbé azok feloldására. A demokratikus intézményeket a versengő érdekek közötti alkuk megteremtésére találták ki, a parlamentek pedig arra specializálódtak, hogy megtalálják az engedmények megfelelő kombinációját, hogy létrejöhessen egy adott megállapodás egy általánosan elfogadott megoldás szerint. Hasonlóképpen a nemzetközi fórumoknak, mint például a G-20-nak is az az értelme, hogy meggyőzzön sok, teljesen különböző országot arról, hogy félretegyék a filozófiai kérdéseket a közös gazdasági, politikai és biztonsági szempontok biztosítása érdekében.

Természetesen nem lehetetlen megoldást találni a filozófiai vitákra. A modern idők előtti korszakokban általános gyakorlatnak számított, hogy formális vitákat tartottak a nézetkülönbségek felszámolására. A XVI. század elején a német hercegek például úgy próbálták kezelni a protestáns reformerek által jelentett kihívást, hogy Luther Márton és Johannes Eck katolikus teológus között vitákat rendeztek.

Bizonyos értelemben a központi bankok elkezdtek hasonlítani a középkori egyetemek filozófiai karaira azáltal, hogy nem csak az adott szakpolitikai intézkedésről, hanem az azok mögött álló tényezőkről is vitát folytatnak. Az EKB-n belül például vita zajlik azon feltételek meghatározásáról, amelyek mentén a fiskális ortodoxiától való eltérés hosszú távon stabilizáló lehet. Ennek a vitának az eredménye a nemzetközi együttműködés egy új változatához vezethet el.

Amikor a politikai folyamatok az Atlanti-óceán mindkét partján holtpontra jutottak, a Fed és az EKB számos innovatív intézkedésbe kezdett a gazdasági kilábalás elindítása céljából. Ezen az alapon az EKB az új intellektuális és filozófiai szintézis bölcsőjeként definiálta újra magát.
A központi bankok új szerepe, amely a megfelelő szakpolitika döntőbíráiként tünteti fel azokat, veszélyeket is hordoz. Valószínű, hogy ez populista reakciót vált majd ki abból adódóan, hogy a vitáikból és elemzéseikből kialakuló megoldások egy technokrata, és nem egy demokratikus folyamat eredményei.

Továbbá a központi bankok szakpolitikai megközelítései túl bonyolultak és egymással összefüggőek ahhoz, hogy azok hatékonyak legyenek. Az a törekvés, hogy az expanzív politikákat számos mikrogazdasági reform alkalmazásától teszik függővé, problematikus lehet. Ha csak néhány elem valósul meg a fiskális lazítás strukturális reformokkal való társításának komplex csomagjából, akkor a végeredmény valószínűleg csalódást keltő, vagy akár kontraproduktív lesz. Ebben az esetben a régi filozófiai különbözőségek ismét felszínre kerülhetnek.
Copyright: Project Syndicate, 2014.
www.project-syndicate.org