Tabudöntés és politikai ambíciók: az új Európai Bizottság

A politika helyett eddig az ezotériában jeleskedő újonc, a City beépített emberének tartott szakember, eddigi miniszteri munkájától elhatárolódó kormánytag – az új Európai Bizottság, ahogy elődei is, meglepő tagokkal kezdi meg ötéves munkáját november elején. Az összkép azonban nem ez: többnyire tapasztalt, komoly európai múlttal rendelkező politikusokból áll a 28 fős testület. Ott van mindjárt az elnök, Jean-Claude Juncker, aki húsz évig volt pénzügyminiszter, 18 évig állt hazája, Luxemburg élén és nyolc éven át vezette az euróövezeti pénzügyminiszterek tanácsát, az Eurogroupot.

Juncker mégis az Európai Parlamentnek (EP) köszönhette jelölését, amelyet nyíltan csak ketten, a brit és a magyar miniszterelnök vitatott. Az alkudozás azonban egészen a múlt hétig, az új bizottság parlamenti jóváhagyásáig folytatódott. A megválasztott elnöknek az intézmények, a pártok és a tagországok közötti egyensúly megtartását is szem előtt kellett tartania az új bizottság kialakításakor, sőt, arra is ügyelnie kellett, hogy a testületben legyen elég – értsd: legalább az előző bizottság létszámával megegyező, tehát tíz – nő.

Mindez azonban, akárcsak az európai parlamenti meghallgatások kisebb-nagyobb botrányai utólag eltörpülnek Juncker legnagyobb vezércsele mellett. A dörzsölt européer meglépte azt, amit előtte senki nem mert: ha már minden áron 27 embert kell koordinálnia, hierarchiát épített ki közöttük. Munkáját hat alelnök segíti, a többiek az általuk koordinált projektek előmozdításában segédkeznek. Ezenkívül megkavarta a feladatköröket is: azok láthatóan nem a bizottságon belüli hagyományos megosztást tükrözik, hanem egyfelől a hosszabb távra kidolgozott gazdaságélénkítő stratégiákban – például a Europe 2020 – kiemelt területeket, másfelől azokat az égető problémákat, amelyek miatt szakadék tátong a célok és a valóság között.

A luxemburgi elnök ugyanakkor azt is világossá tette: szakítani kíván azzal a ki nem mondott hagyománnyal, hogy a biztosok nem politizálnak, munkájukat kizárólag a szakmaiság vezérli. Ennek egyébként az elmúlt években már több jelét adta az előző bizottság több tagja, sőt, az elnöke is. Magyarország – pontosabban az Orbán Viktor vezette kormány EU-ellenes kijelentései vagy ténykedése – több emlékezetes kirohanás célpontja volt, de kapott eleget az athéni, a római, vagy az utóbbi időben a párizsi vezetés is. Juncker nyilatkozatai alapján szentesíteni akarja ezt az egy-két éve még tabutörőnek számító rendszert, és valódi, meghatározó politikai erőként kívánja előmozdítani a botladozó európai integrációt. Ezzel látszólag komoly támadási felületet ad azoknak a politikai köröknek, amelyek túlságosan föderalistának ítélik meg, valójában azonban (legalábbis egyelőre) szó sincs arról, hogy a politikai szerepvállalás célja egy az egyben a félve gyűlölt politikai integráció lenne.

Junckernek valójában nincs is szüksége arra, hogy erőltesse a politikai unió ezerszer megfeneklett ügyét. Elég annyit mondania: csak együtt tudjuk csökkenteni az energiafüggőséget Oroszországtól – és a kijelentéshez rendelni egy személyt, aki magas szinten foglalkozik az eddig jobbára tagállami egyeztetéseken (nem) formálódó energiaunióval. Elég komolyan vennie a gyengélkedő euróövezeti gazdaság kordában tartását segítő együttműködés és bankunió fegyelmező eszközeit.

Ezen a téren még előnyt is jelenthet, ha úgy igyekszik tartani a bizottság szigort, hogy a fellépésben még nyomokban sem fedezhető fel a német kormány keze. Elég, ha az uniós jogrend felkent őreként megbíz valakit, akinek a tagállami jogrendszer (értsd: az uniós alapszerződésben és az európai jogrendben is alapnak tekintett jogállamiság) felügyelete a dolga, máris nehezebb lesz azoknak a kormányoknak, amelyek az uniós jog csűrés-csavarásával igyekeznek kibújni a kötelezettség alól (félreértés ne essék, nem csak a magyar vezetésről van szó).

Kérdéses persze, hogy a projektekre épülő hierarchia nagyobb rugalmasságot, hatékonyabb működést, vagy épp ellenkezőleg, még bonyolultabb döntéshozatalt, még lassabb reagálást, még kaotikusabb intézményközi együttdöntést hoz-e. Azt is lehetetlen megjósolni, hogy a kitűzött célok megvalósításához – legyen szó a gazdaságélénkítésről, az euróövezeti stabilitásról, a britek által elvárt rugalmasabb együttműködésről, vagy az ukrajnai konfliktus megoldásáról – elegendő segítséget nyújt-e az új munkamegosztás. A legnagyobb kétség pedig azt övezi, vajon az átjárható feladatkörök, az alá-fölé rendeltség nem okoz-e nyílt rivalizálást a bizottság tagjai között rontva ezzel nem csak a testület megítélését, de a remélt hatékonyságot is.

Az igazi vízválasztó azonban az, hogy képes-e az újfajta bizottság az uniós intézmények közötti együttműködés motorja lenni. A saját érdekeit szem előtt tartó 28 tagország (a Tanács), illetve a lisszaboni szerződés által minden korábbinál nagyobb befolyással bíró – mellesleg a tavaszi választások óta minden korábbinál több euroszkeptikus képviselővel működő – Európai Parlament melletti harmadik pillérként nem csak a hagyományos kezdeményező szerep hárul rá, de az is, hogy az egyeztetéseket normális mederben tartsa. Ebből a szempontból az is sokat számít majd, milyen vezetője lesz a Tanácsnak Donald Tusk, illetve hogy a volt lengyel kormányfő és Jean-Claude Juncker közötti mennyire lesz meg az összhang.