A leszakadás útján

Nem lehetett könnyű helyzetben, hiszen úgy kellett megvédenie a kormány gazdaságpolitikáját müncheni előadásában, hogy Magyarországon folyamatosan növekszik a szakadék a szegények és a gazdagok között. Egyre többen élnek társadalmi kirekesztésben, egyre nehezebb a megélhetés, és már azokat is érintheti az elszegényedés, akiknek van munkájuk. Ezek a folyamatok a világgazdasági válság kitörésével, majd a magyar kormány legnagyobb „vívmányával”, az egykulcsos adórendszer bevezetésével erősödtek fel.

A szegénység kérdése különösen aktuális Magyarországon, hiszen az Eurostat jelentése szerint négy év alatt több mint 350 ezerrel, majdnem 3,3 millióra nőtt azoknak a száma, akiket nálunk szegénység fenyeget. Tavaly öt olyan európai uniós ország volt, ahol az emberek több mint egyharmadát fenyegette ez: Bulgáriában a társadalom közel felét, Romániában minden negyedik embert, Görögországban és Cipruson 35, nálunk pedig 33,5 százalékot.

Ennyi ember van, akiknek a havi jövedelme nem éri el az országos medián 60 százalékát, problémát okoz a számlák fizetése, tartós fogyasztási cikkek megvásárlása, vagy hosszú ideig nem talál munkát.
A kormány gazdaság- és társadalompolitikájának egyik veszélyes hozadéka, hogy a gyerekszegénység még nagyobb mértékben emelkedett. Hiába halljuk szinte minden nap, hogy az adórendszer is a gyerekes családoknak kedvez, a 18 év alattiak 43 százalékát veszélyezteti a szegénység, ami több mint 740 ezer fiatalkorút jelent. Az unióban csak Bulgáriában és Románában rosszabb a helyzet.

Ezekre a tendenciákra nehéz azt mondani, hogy a kormánynak nem kell mesterségesen közbelépnie. Még ha a kapitalizmus velejárójának is gondoljuk, hogy vannak szegények, minden kormánynak lehetősége cselekedni, ami sokak szerint kötelessége is egyben. Egyre szélesebb körben elfogadott az a nézet, amely szerint az egyenlőtlenségek növekedése és a szegények számának emelkedése visszaveti a gazdaság növekedési kilátásait.

Éppen ez volt a helyzet az egykulcsos adó hazai bevezetésével is, ami a szegényeket (és a közepes jövedelműeket) sújtotta, hiszen kevesebb pénzből gazdálkodhattak. Hiába kerestek többet a gazdagok, ők nem akarták tovább növelni fogyasztásukat, inkább félretették a pénzt. A megtakarítások növekedéséből pedig nem lesznek rögtön beruházások egy bizalomhiányos környezetben, főleg nem akkor, ha hiányzik a kereslet. Ezért volt szüksége a kormánynak például a rezsicsökkentésre, hiszen az egykulcsos adó nem tudta meglökni a keresletet.

A szegénység elleni küzdelem harcosai éppen olyan gyógymódokat kínálnak, amelyekkel a magyar kormány legtöbbször szembement az elmúlt években. A progresszív adórendszer, a gazdagok nagyobb részvállalása a közterhekből, a humántőkébe és az oktatásba való befektetés segíthetne megállítani a társadalom szétszakadását. A szociális ellátások folyamatos lefaragása és a munkanélküli segély időtartamának csökkentése sem az az irány, amit követni kellene, hiszen nem tud megfelelő alternatívát biztosítani a kormány. Jövőre már a GDP közel egy százalékát fordítják közfoglalkoztatásra, a munkaügyi hivatalok csak arra tudnak gondolni, hogy a legtöbb embert közmunkára küldjék.

Adam Smith, a közgazdaságtan atyja évszázadokkal ezelőtt azt mondta, nincs olyan társadalom, amely virágzó és boldog lehetne, ha tagjainak nagyobb része szegény és nyomorult. Szavai még ma is éppen annyira igazak és aktuálisak, mint a tizennyolcadik században. Szerencsére ezt a legtöbb országban megértették a válság után, azt viszont sajnálom, hogy Magyarország más úton jár. A gazdagokat jutalmazó, a szegénységért pedig az egyéneket büntető, (köz)munka alapú társadalom megteremtése nem csak az egyenlőtlenség növelése felé vezet, de egyenes út a gazdaság leszakadása felé is.