Tömegvonzás

Ennek a ténynek egyetlen pozitív aspektusa az, hogy van olyan erő, amely meghátrálásra készteti a kormányt. Elvileg tehát mindez nem lehetetlen. De mit csináljon az a gazdasági szereplő, akinek a problémája nem képes tömegeket megmozgatni, és a kutya sem áll mögötte, de legalábbis nem egy német juhász?

Őt ugyanolyan rossz, káros gazdasági döntések érhetik, csak éppen a jelenlegi rendszerben esélye nincs a döntés befolyásolására.
És itt most ne azt értsük a döntés befolyásolása alatt, hogy a törvény-előkészítési és -alkotási folyamatban szétlobbizhatja az agyát, és egyszercsak szinte az égből, de legalábbis parlament környéki éttermek hűvöséből bepottyannak számára kedvező módosítóindítványok.

Hanem azt, hogy a jogszabály létrejötte során kifejtheti véleményét annak hatásáról, és a döntéshozók e szempontokat is mérlegelve határozhatnak a kérdésben. A vasmarokkal kormányzó, minden érdemi döntést magához, vagy közvetlen környezetéhez vonó miniszterelnöknek a második kétharmada alatt igazán nem kellene attól tartania, hogy egy terv napvilágra kerülése olyan folyamatokat indíthat meg a törvényelőkészítésben, amelyek végül indokolatlanul megfúrják azt.

Így viszont sokadszorra történik meg, hogy a néhány állami vezető által kifundált ötlet mindenféle szakmai kontroll nélkül öntetik törvényszövegbe. Amiből két dolog látszik rögtön egy laikusnak is: akik a döntést hozták, nem értenek a területhez, de nem is beszéltek olyannak, aki értene. Különben például az internetadóba nem olyan számot írtak volna be az adóba, vagy ha igen, akkor nem olyan bevételt várnának belőle.

Bármilyen furcsa, az internetadó gyors, bár egyelőre csak szóbeli visszaszívásának éppen ez a hervasztó aspektusa. Az, hogy nálunk így mennek a dolgok. A kormány működésében az önreflexió, a tömegtüntetés nélküli korrekció képessége rendkívül gyenge, ezért ha egy hibás döntés egyszer elég magas szintről bekerül a rendszerbe, az szinte képtelenség onnan kiiktatni. A nyilvánvaló károssága és értelmetlensége esetén is legföljebb annyi történik, hogy módosításokkal ugyan, de megmarad. Rosszabb esetben akár indokolt kritikák esetén is még durvábbá válik. Nem a jó döntés vagy a jó módosítás ad presztízst, hanem a döntéshez való ragaszkodás.

Ki emlékszik már arra a szóra, hogy hatástanulmány? Pedig mennyit kérte számon a Fidesz is ellenzékben az akkori kormányon egy-egy törvényjavaslat kapcsán. Kíváncsi lennék egy ilyenre az internetadóról. Ahogyan arra is, felmerül-e még bárkiben ennek szükségessége a kormányzatban egy új jogszabály előtt. És ha netán vannak ilyenek, akkor annak miért nincs ezeknek sehol nyoma. Miért van az, hogy akár egy több tízmilliárdos gazdasági többletterhet jelentő törvényjavaslathoz vagy egyszerű paragrafushoz is elég ma már néhány semmitmondó mondat indoklásképpen?

Az indoklás végletesen leegyszerűsödött mára: ha a kétharmados kormány úgy akarja, akkor úgy jó. Nem kíván további magyarázatot. És legyen az bármi, ez alapján törvénnyé válik. Hacsak nincs elég nagy tömeg miatta az Erzsébet hídon vagy nem érkeznek valóban érzékeny helyről telefonok. Akkor viszont rögtön kiderül, hogy például az új adót kigondolók a szabályozandó terület legalapvetőbb tényeivel sincsenek tisztában, amit a hátrálás közben éppen maguk bizonyítanak nyilatkozataikkal.

Ami aztán stílszerűen végződhet majd az utólag, postai levelek útján lefolytatott nemzeti konzultációban az internetadóról vagy valami hasonlóról. A jó kormánynak és jó kormányfőnek pedig nem az jelent igazi arcvesztést, ha egyértelműen beismeri, hogy hibázott, hanem az, ha ezt nem teszi meg, és helyette bonyolult politikai és jogszabályi manőverekkel igyekszik győztesnek látszóan kihátrálni egy rossz történetből.