A kormánypárti frakciók ma tulajdonképpen véglegesítették a jövő évi büdzsét. A módosító indítványok megszavazása után már csak a formalitások vannak hátra. A Költségvetési Tanács kicsit bíráló, ugyanakkor hivatalosan elfogadó véleménye ugyanúgy borítékolható, mint az, hogy a szavazógépezet simán viszi tovább a javaslatot kérdések és kétségek nélkül, ugyanúgy, ahogy az elmúlt években mindig. Pedig volna mit kifogásolni és kérdezni is, hiszen ez a költségvetés sem jobb, mint az előzőek, és attól is lehet tartani, hogy nem rosszabb, mint az a néhány, ami utána következik.
A 2015-ös büdzsé semmit sem változtat ugyanis Magyarország gazdálkodásán: magas adókból költünk a nagyon drága államra és nyögjük az óriási adósság borzalmas terhét, miközben nagyon keveset fordítunk egészségügyre és oktatásra. Magyarország az Európai Unió éllovasai között van az állam működési kiadásaiban (a GDP 8 százaléka), az adósságtörlesztés terheiben (a GDP 4 százaléka), viszont az utolsó harmadban szerepel az egészségügyi kiadásoknál (4 százalék) és az oktatásnál (kevesebb, mint öt százalék), miközben a jövedelemcentralizációs és újraelosztási szintje a magasabbak közé tartozik. És ezen a helyzeten több mint egy évtizede egyetlen kormány sem pórbált meg, vagy ha megpróbált, akkor nem tudott érdemben változtatni.
Azt ma már senki sem vonja kétségbe, hogy a kétezres éveket gazdaságpolitikai szempontból kidobtuk az ablakon. Az erről szóló polémiákban a politikai oldalak között annyi a különbség, hogy az egyik a Széchenyi Tervet, a másik a száznapos programot nevezi meg a megalapozatlan és felelőtlen osztogatás kiindulópontjaként. A lényegen azonban ez mit sem változtat: Magyarország és/vagy a gazdaságpolitikai irányítása 2001 óta nem tudott egyezségre jutni abban, hogy az 1996-os stabilizáció eredményeit az állami infrastruktúra fejlesztésében (autópálya-építés), a helyi tőke megerősítésében (Széchenyi Terv, lakásépítési program és autópálya-építéshez kapcsolt lenyúlások), esetleg a lakossági fogyasztásban (bér- és nyugdíjemelések) lehet, vagy kell felhasználni. Társadalmi konszenzus híján a politika ezért azt tette, amit elvártak tőle: adott mindenkinek, amennyit csak tudott. És egy darabig sokat tudott.
A költségvetés így vált a lobbiharcosok terepévé. Az kapta meg a rendelkezésre álló többletforrásokat, aki hangosabban kiabált. Egy ilyen rendszernek két következménye van. Egyrészt a bürokrácia térnyerése (és az állami kiadások növekedése), aminek az az oka, hogy a hivatalnokok a világ legjobb lobbistái. Közel vannak a tűzhöz, ismerik az elosztási mechanizmusok működését – ha ők suttognak, az a döntéshozóknál ordításnak hallatszik. A lobbialapú döntési mechanizmusok másik természetes velejárója a hiány növekedése. A politika ugyanis hajlamos mindenkinek ígérni, vagyis azt is elosztani, ami nincs. Ilyenkor kicsit meg kell nyomni a ceruzát a bevételi sornál, majd év végén csodálkozni nagyon, hogy mégse jött annyi össze. Ha pedig nem lehet a trükköket bevetni, akkor jön a tényleges adóemelés, általában a fogyasztási adóké.
A Fidesz bűne, hogy 2010-ben nem változtatott ezeken a mechanizmusokon. A kétharmados felhatalmazás birtokában csak átrendezték egy kicsit az elvonási struktúrát (a szegényebbek terhelését növelték, a gazdagabbak nagyobb elvonását csökkentették) és trükkökkel (magánpénztárak államosítása) próbálták elfedni a megengedettnél nagyobb hiányt. Amikor ez nem ment (mert már az EU mellett a német kancellár is beszólt), jött az adóemelés. Az elmúlt négy év nem változatott semmit az átkozott elmúltnyolchoz képest. A kétharmad sem számított, ugyanúgy kidobtuk az ablakon azt is.
Orbán Viktor állítólag úgy kezdett neki a jövő évi költségvetésnek, hogy most, az újabb kétharmad birtokában átalakít, újraszab és hosszú távon ható, az ország szempontjából pozitív döntéseket hoz. Meg csökkenti a bürokráciát. Aztán jöttek a netadós tüntetések, meg a házon belüli harc, és most a reformlendületből marad a háziorvosoknak tízmilliárd, a kétgyermekeseknek meg egy ígéret az adókedvezmény növelésére. A hiányt persze tartjuk.
A jövő évi költségvetéssel nincs semmi baj. És ez a legnagyobb hibája.
Portfóliónk minőségi tartalmat jelent minden olvasó számára. Egyedülálló elérést, országos lefedettséget és változatos megjelenési lehetőséget biztosít. Folyamatosan keressük az új irányokat és fejlődési lehetőségeket. Ez jövőnk záloga.