Intő jelek a magyar gazdaságpolitikának

Több komoly tanulsággal is szolgált a tegnapi, a svájci jegybank által a piacokon előidézett apró turbulencia. A legkézenfekvőbb, hogy a jegybanknak és a kormányzatnak a lehető legjobb pillanatban jutott eszébe forintosítani a még piacon lévő lakossági devizahiteleket. Ha ugyanis tovább görgették volna a problémát, akkor nem sok olyan háztartás maradt volna Magyarországon, amelynek ne kellett volna iszonyatos törlesztőteher-növekedéssel szembenéznie, és momentán az MNB-nek azon kellene fáradoznia, hogy hogyan őrizze meg a magyar bankrendszer stabilitását. Ennek tükrében óriási szerencse, hogy a szabályozással – és az átváltáshoz szükséges források előre biztosításával – sikerült időben lépni, még akkor is, ha a lakossági devizahitelek egy kisebb része védtelenül maradt, és a vállalatok sem feltétlen örülnek maradéktalanul a hirtelen jött kilengéseknek.

Annak ellenére viszont, hogy ezúttal nagyjából sikerült megúszni a nemzetközi piacokon történt rángatózások következményeit, botorság lenne egy legyintéssel elintézni a történteket. A tegnapi fejlemények ugyanis ismét nagyszerűen rávilágítottak arra, hogy Magyarország mennyire sérülékeny, mennyire kiszolgáltatott a külső hatásoknak. Rutinszerű feladat ugyanis emlékeztetni arra, hogy a régiós devizák közül megint a forint húzta a legrövidebbet, a magyar tőzsde pedig szintén erősebben reagált az átlagnál.

Ilyenkor mutatkoznak ugyanis meg – igen kegyetlenül – az elhibázott gazdaságpolitika, az ötletszerű, előkészítetlen szabályozás, a szívós munkával kiérdemelt bóvli besorolás áldásos hatásai. A problémák szőnyeg alá söprése, a halogató taktika persze évekig is beválhat, mint ahogy a 300 forint feletti euróárfolyammal, és a bóvli besorolással is sokáig együtt lehet élni, de aztán egyszer csak megint az jön, hogy bennünket ér a legkészületlenebbül a nagy pofon. És változatlanul nem értjük, miért.