Kinek a nótája

Hamar lebuktak a nem elég alapos szerkesztők a Sziriza választási sikerének illusztrálásakor: a nemzetközi sajtóban – beleértve a magyart is – sok cikk mellé került olyan kép, amelyen olasz feliratú trikókban vagy zászlókkal ünnepelte a tömeg görögországi politikai fordulatot, még olyan fotó is volt, amelyik a Torino-Lyon közti nagysebességű vasút (TAV) megépítése ellen tiltakozó mozgalmárok ismert „No TAV” feliratára fókuszált. Aki tévén vagy netes videón is nézte a győzelmi mámor képeit, az azt is láthatta-hallhatta, hogy a rajongók a Ciao Bellára ropják az örömtáncot – az olasz partizándal ugyan már azóta a nemzetközi baloldal kedvence, hogy az 1947-es prágai világifjúsági találkozó népszerűvé tette, ám az athéni választási afterpartyn első látásra így is furcsán hatott. De csak az első látásra.

Hiszen akik ott ünnepeltek, azok többségükben a sokszínű olasz baloldal valamelyik pártjának vagy csoportjának képviseletében mentek Görögországba, abban a tudatban, hogy ott jó eséllyel egy „igazi”, radikális baloldali erő győzelmének örülhetnek, nem pedig egy olyanénak, mint az odahaza kormányzó Demokrata Párt. Utóbbival nem az a fő bajuk, hogy vezetője, a Sziriza-vezér Alekszisz Ciprasznál valamivel fiatalabb Matteo Renzi nem választáson nyerte el a kormányfői posztot, hanem az akkori államfő, Giorgio Napolitano által kézben tartott hatalmi játszma eredményeként. Nagyobb baj az, hogy a jobboldallal nagykoalícióra kényszerülő Renzi és pártja sokaknak túlságosan eurokonform, olykor ugyan feszegeti, de betartja az uniós költségvetési határokat, nem megy látványosan szembe se Brüsszellel, se az Európai Központi Bankkal, nem is beszélve Berlinről.

Márpedig azok az európaiak, akiknek a torkán évek óta nyomják le a szigorú intézkedéseket – nem csak Olaszországban –, a költségvetési egyensúly megteremtése és/vagy az adósság lefaragása jegyében, most már hősöket akarnak látni. A tizenéves kora óta politikusi pályára készülő negyvenéves Cipraszra a legkisebb királyfi szerepét osztják, aki kiáll és egyszerre győzi le a válságot félrekezelő EU-EKB-IMF trojkát, valamint a válság kialakulásért is felelős hazai elitet, az oligarchákat, a korrupt régi gárdát. Ezt a szerepet elsősorban a hazai közönségnek kell eljátszania, de úgy, hogy közben kifelé is mutatja: utánam lehet csinálni. Akiknek utána kellene csinálni, azok persze nem a hagyományos vezetőiket már nagyon unó, boldogan csaobellázó polgárok, hanem azok a politikusok, akik most lelkesen üdvözölték a Sziriza hatalomra jutását, főleg azért, mert maguk is valami újfajta politikai mozgalomban, protesztpártban törnek előre.

A skála széles, az idén már ugyancsak választási győzelemben reménykedő spanyol balos-populista Podemostól az Angela Merkelre nyomást gyakorolni próbáló euroszkeptikus német AfD-n át az utolsó olasz választáson meglepő sikert arató, azóta erősen amortizálódó, kifejezetten euróellenes Öt Csillag Mozgalomig. A mozgásterük persze nagyon eltérő, hiszen egészen másra vevő a közönség a recesszióból alighogy kikecmergő vagy éppen ott megrekedő déli országokban, mint az eurózónát egyszerre húzó és féken tartó Németországban, de az igen valószínű, hogy mindegyikük jövőjét nagyban befolyásolja, mit ér el ténylegesen a megszorítások végével kampányoló Sziriza, amelyre az ünneplés után a fárasztó alkufolyamat napjai várnak.

Az európai rokonmozgalmak okosabb vezetői valószínűleg észben tartják, hogy Görögországban a radikális baloldali koalíció hatalomra kerüléséhez még egy tehetséges és karizmatikus vezetővel is bő tíz év kellett – meg egy globális pénzügyi válság. A még okosabbak kivárásra is játszhatnak, mintegy maguk előtt tolva a Szirizát: lássuk meg, át tudja-e törni az európai rendszer falait. A legokosabbak pedig feltehetőleg azt is tudják, hogy lehet Ciprasz akármilyen ügyes és felkészült, szerezhet bármilyen támogatókat odahaza és Európában, a nóta nem a Ciao Bella, hanem a Deutschland, Deutschland über alles – az alku a németeken múlik.