késleltetett adatok
Árfolyamok: 15 perccel késleltetett adatok
Nem csak a társadalomtudományok képviselői, hanem a gazdaság szereplői is kitüntetett figyelmet szentelnek a társadalom nagycsoportjaira. Ha nem is mindig tudatosan, de a vállalatok vezetői is érintik a középosztályosodás, az elszegényedés és az egyenlőtlenség kérdéseit.
Nem tehetik meg, hogy csak a megszokott állampolgári érdeklődés szintjén foglalkozzanak e kihívásokkal, hiszen itt nem csupán a szociológia távoli toposzairól van szó, hanem a bevételről és a profitról. Ha elegendően nagy a középosztály, akkor a gazdaság fősodrában működő vállalatoknak (a rés- és luxuspiacokat ezúttal nem sorolom ide) nagyobb esélye van sikereket elérni. Hosszú távon nem fenntartható a fogyasztásnak az a mintázata, ahol sokan korlátosan, kevesen pedig erőforrás-bővében képesek fogyasztani.
Az orosz társadalomban – amely szerkezetét tekintve erősen polarizált – is kialakult egy olyan és akkora réteg, akikre a fogyasztási jószágok termelését alapozni lehet, és ahol a termékeket nem csak a kiváltságosok vásárolják meg. Ebben a kérdésben nem csak a felszínre bukkanó európai társadalomkép és az ehhez kapcsolódó értékek lényegesek, azaz, hogy szükség van egy izmos, nagy létszámú középosztályra. Ez az üzlet a piacok fundamentális érdeke is.
Bár Karl Marx volt az első, aki az osztályelméletet a társadalom megértésére szolgáló modellként írta le a 19. században, később – úgy nagyjából száz éve – Gustav von Schmoller dolgozta ki a középosztályi koncepciót is, alapvetően munkaerő-piaci elméleti megfontolásból.
De ha arra gondolunk, hogy a húszas-harmincas években kezdődő tömegtermelési modell kiket szolgált, kik jelentették a felvevőpiacokat, akkor sem túl bonyolult a válasz. Ezen a ponton ne csak a korábbra datálható fordizmus kialakulása jusson eszünkbe, hanem a reklámipar és a napi fogyasztási cikkek rohamos tempóban szétterjedő ágazataira is emlékezzünk vissza. A fogyasztás demokratizálódása az elmúlt közel száz évben nem jött volna létre a terebélyesedő középosztályok nélkül. A téma ma azonban nem csak a reálgazdaság szempontjából tűnik érdekesnek, hanem – ahogy a Die Zeit egyik közelmúltbeli száma erre rávilágított – az állam és az állampolgár viszonyában is új kérdéseket feszeget.
A polarizálódó társadalmak platformján – különösen alulról nézve – banálisnak és cinikusnak tűnik a kérdés, de mégis: ki képviseli a középosztályt? Nem csak a szociális feszültségekkel terhelt rétegeknek, hanem minden érdekszférának megvan a saját képviselete, akik időközönként hatást próbálnak gyakorolni tagjaik védelmében. Van az asszonyoknak, az elvált férfiaknak, a cserkészeknek, a jól fizetett menedzsereknek és a kétfarkú kutyahívőknek is képviseletük. Ez így van rendjén, ez hozzátartozik a civil állampolgári léthez és a demokráciához. De ki szól a középosztály érdekében?
A középosztálybeli állampolgár havi bevételét jövedelemadó, járulékok és hozzájárulás terheli. Persze ő is megkapja az államtól a különféle támogatásokat, kedvezményeket. Ebből könnyen úgy tűnhet, hogy a középosztálybeli állampolgár vesztese az államgépezet működésének sok országban, de ha a középosztály által igénybe vett oktatás, kultúra és egészségügy intézményrendszerét is figyelembe vennénk, akkor az tovább árnyalná a képet.
De vajon mi van a hazai középosztály számára nyújtott ellátórendszerekkel és azok kvalitásával? Hagyjuk ezt meg költői kérdésnek. A baj azonban kisebb, mint sokan gondolnák, ugyanis nem a társadalom többségéről van szó. E végtelen szarkazmussal csak arra szerettem volna utalni, hogy a magyar középosztálybeliség egyrészt nem polgári értelemben jelent közepet, másrészt csak a definiálásának rugalmassága engedi meg, hogy a társadalom szerkezetének közepéről beszéljünk. Nekik is fontos az egészségügy vagy oktatás, de ma már egyre többen vesznek igénybe magánerős ellátást és hagyják a fenébe az államit. Nem kis erőfeszítések árán, jelentősen megterhelve a háztartás havi költségvetését vagy éppen megspórolt pénzét.
Nincs idealizált archetípusa a társadalomszerkezetnek, de a rombusz vagy hagyma alakú alakzat mindenképpen örvendetesebb lenne azokhoz a formákhoz képest, amelyek az elmúlt 25 év rétegződésvizsgálatai alapján kirajzolódtak. Az 1990-es években markánsan megugrott a társadalmi és jövedelmi egyenlőtlenségek növekedése, amely azonban a szegénység mélységét érintetlenül hagyta, a középrétegek jelentős részét viszont szegénység-közeli állapotba sodorta. A második szakasz a gazdasági növekedéssel kezdődött és nagyjából az ezredfordulóig tartott: ebben az időszakban stabilizálódtak az egyenlőtlenségek, beindult a növekedés felülről lefelé szűrődő hatása, amely stabilizálta a középréteg helyzetét is.
Az ezredforduló után a piaci folyamatok és kormányzati beavatkozások azt eredményezték, hogy a legfelső és legalsó társadalmi rétegek anyagi helyzete jobban javult, mint a társadalom középső négytizedének. Mindez arra vezette a kutatókat, hogy egy 10-20 százaléknyi felsőközéposztályt azonosítsanak, amely alatt kikristályosodott mintegy egyharmadnyi klasszikus középosztály. Kolosi Tamás és Róbert Péter a munkásságot negyven százalékra tették, akik alapvetően a rendszerváltás veszteseinek mondhatók.
És a sort a méltánytalanul nagy, húsz százaléknyi depriváltak köre zárja. Csak hogy ezek a következtetések több mint tíz éve születtek. Azóta a valódi középső csoport számaránya huszonöt százalék alá csökkent. Krémer Balázs a Beszélő elektronikus változatában tavaly megjelent cikkében úgy fogalmazta meg mindezt, hogy nem a szegények és a nem szegények közötti olló nyílása a legjellemzőbb változás a jövedelmi szerkezetben, nem kifejezetten a legalsó jövedelmi ötöd szakad el a társadalomtól, hanem a felső tized, esetleg 15 százalék és az az alatt elhelyezkedő rétegek közötti távolság növekedése a legszembetűnőbb. Azaz, a középrétegek kapaszkodása és a gazdagok még gazdagabbá válása közötti kontraszt a legmarkánsabb jelenség. Senki sem szeretné, ha a magyar középosztály olyan fekete lyukká válna, amit a Földön is meg lehet vizsgálni.
Portfóliónk minőségi tartalmat jelent minden olvasó számára. Egyedülálló elérést, országos lefedettséget és változatos megjelenési lehetőséget biztosít. Folyamatosan keressük az új irányokat és fejlődési lehetőségeket. Ez jövőnk záloga.