A végén a németek nyernek

Pedig a valutaövezet március elsején olyan fordulóponthoz érkezik, amit a németek nagyon nem akartak: az Európai Központi Bank (EKB) megkezdi a teljes körű mennyiségi lazítást. Az eddig havi 10 milliárd euró értékben vásárolt különféle értékpapír mellé mostantól havi 50 milliárd euróért államkötvényt is vesz, persze szoros korlátok között. Ehhez is számos német részről támasztott akadályt kellett leküzdeni: az EKB legelszántabb héjája, Jens Weidmann minden lehetséges alkalommal elmondta, hogy a monetáris ösztönzés nem oldja meg az eurózóna adósságproblémáit, arra viszont jó lesz, hogy felmentést adjon egyes országoknak versenyképtelen gazdaságuk megreformálása alól. Politikushoz méltóbb stílusban, de ugyanezt mondta a program bejelentése után Angela Merkel kancellár is, aki arra figyelmeztette kollégáit, hogy a feladataikat el kell végezniük, amit nem tehet meg helyettük semmiféle jegybank. Ezt egyébként az EKB elnöke, Mario Draghi is pontosan így látja.

A németek joggal mondhatják, hogy ők már megcsinálták a leckét, az elmúlt másfél évtizedben átalakították korábban híresen merev munkaerőpiacukat, lefaragták a jóléti kiadásokat. Azt azonban mostanáig nem tehették hozzá, hogy a reformok nyomán fellendült a fogyasztás, és ez mindenkinek jó. A fellendülést ugyanis hosszú évekig az export hajtotta, aminek ugyan vehették hasznát a német cégeknek beszállító külföldiek, de valószínűleg boldogabbak lettek volna, ha a fogyasztani vágyó németeknek lehetett volna már sok mindent eladni. Az előnyöket azonban az unión kívüli piacaikat szívósan építő németek tudták igazán kihasználni, már akkor is, amikor az euró még viszonylag erős volt – hát még azután, hogy gyengélkedni kezdett.

A Draghi-féle EKB monetáris politikáját ugyan sokszor bírálták az infláció ördögét a falra festő németek, de a lazítás nyomán hanyatló euróárfolyam jól jött nekik. A mennyiségi könnyítés pedig minden várakozás szerint még gyengébb eurót hoz majd, amiből a valutaövezet azon országai tudnak profitálni, amelyek sokat exportálnak a zónán kívülre – élükön természetesen Németországgal. A hitelezés felpörgésének lehetősége is a német bankok előtt nyílik meg igazán – állítják szakértők –, mivel a tőkehelyzetük általában jobb, mint más euróországok bankjaié. Hasonló lehet a helyzet az ingatlanpiacon is: a Bundesbank felmérése szerint a német ingatlanárak egyes városokban évente 10 százalékkal nőnek, ráadásul mivel a háztartások eladósodottsága viszonylag alacsony, van alapja a további emelkedésnek.

A „háztartás” amúgy a német politikusok érvelésében immár kulcsszó lehet az elvárt költségvetési fegyelemről borítékolhatóan folytatódó uniós vitákban. A tavalyi negyedik negyedéves részletes GDP-adatokból ugyanis az derült ki, hogy a német polgárok végre elkezdtek fogyasztani, ami akár az importban is megjelenhet. Így pedig nem lehetne többé Berlin szemére vetni, hogy nem ad lehetőséget európai partnereinek, ellenben szankciókkal fenyegeti őket, ha nem teljesítik a büdzsé- és adósságkövetelményeket.

Ahol még fogást lehet találni a németeken, az a beruházások területe, különösen az infrastruktúrában. Az EKB igazgatósági tagja, Benoit Coeuré már tavaly szeptemberben nyílt levélben szólította fel Berlint, hogy egyebek közt a beruházások támogatására használja fel költségvetési mozgásterét – azóta az is kiderült, hogy a 2014-ben érzékelhető többlettel zárt a német államháztartás. Az elmúlt hetekben pedig élénk vita bontakozott ki arról a médiában is, hogy mi is a helyzet Németország „alulberuházottságával”, csakugyan olyan kritikus állapotban van-e például a közlekedési vagy az IT-infrastruktúra, hogy arra vagyonokat kellene költeni. Forrás éppenséggel akadna rá – kiabálják be a pályán kívülről.