A feldolgozóipar ismét az európai vállalkozáspolitika napirendjének élére került. Az EU előző iparpolitikáért felelős biztosa, Antonio Tajani azt a célt tűzte ki, hogy a feldolgozóipar GDP-ben való részesedését a 2012-es 15 százalékos szintről 2020-ra 20 százalékra emelje. Ha azonban a tagállamok el akarják érni ezt a célt, akkor az EU-n belüli jelenlegi szakpolitikai megközelítéseket újra kell gondolni. Bármely modern iparpolitikának a nemzeti bajnok cégek kiválasztásán túl többet kell tennie.
Az uniós kormányzatoknak eltérő, gyakran ellentétes stratégiájuk van a saját feldolgozóiparukat illetően. Németország arra összpontosít, hogy egy olyan versengő keretrendszert hozzon létre, amely a „megbújt bajnokokat” globális vezetővé teheti. Ezzel szemben Franciaország úgy próbál nemzeti bajnokokat létrehozni, hogy kiválaszt bizonyos szektorokat a speciális támogatásra. A párizsi kormány nemrégiben „ipari patriotizmusnak” nevezte azokat a terveket, amely szerint részesedést szerez a Peugeot autógyártóban.
A múlt tapasztalatai azonban azt mutatják, hogy a francia megközelítés nem jár majd sikerrel. A német monopólium-bizottság 2004-es jelentése szerint „az iparpolitikai bejelentésekkel kapcsolatos francia lelkesedés, és a média rajongása az illetékes miniszter tevékenységével kapcsolatban nem állnak arányban ezen szakpolitika eredményeivel”.
Az uniós kormányok – annak ellenére, hogy az 1980-as évek óta az ipar jelentős részét privatizálták – még mindig igen kiemelten kezelik az iparpolitikát. Az Airbus egy jó példa erre. Az ipar támogatását általában azzal igazolják, hogy a magánszektor monopóliumai és duopóliumai torzítják a piacokat.
Lehet azzal érvelni, hogy a nemzeti bajnokok legalább repatriálják a monopóliumi jövedelmet, bár a német monopólium-bizottság szerint „az Airbust csak akkor lehet sikertörténetnek tekinteni, ha a keletkező haszon az állami támogatást nyereséges beruházásokká teszi”. Kevés esély van azonban arra, hogy ez hamarosan bekövetkezne.
Ez a tapasztalat alátámaszthatja annak fontosságát, hogy a minimálisan szükséges szintre kell korlátozni az állam piaci beavatkozásának mértékét. Két, a 2008-2009-es globális pénzügyi és gazdasági válságból eredő fejlemény azonban kihívás elé állította a piaci alapú gondolkodást az EU-ban. Először is, felmérések azt mutatják, hogy az elmúlt hat évtizedben konvergáló egy főre jutó uniós jövedelmek jelenleg széttartanak. Valamit pedig tenni kell ennek megfordítására. Másodsorban a politikai döntéshozók hajlandósága világszerte csökkent az iránt, hogy egységes versenyügyi standardokat hozzanak létre. Valójában néhány kormányzat a versenypolitikát az iparpolitika eszközeként használja.
Továbbá a pénzügyi krízis során az uniós politikai döntéshozók figyelmen kívül hagyták azokat a szabályozásokat, amelyek az állami beavatkozás korlátozását szolgálták. Ezt valamennyire sikeresen tették. Például azok a támogatások, amelyek az autótulajdonosokat ösztönözték a régi járműveik lecserélésére, erősítették az autóipart.
Ugyanakkor az állami támogatás nyújtása néha folyamatosan szükséges. Gondoljunk például az egyes országok fő repülőterei és a nemzeti légitársaságok közötti kapcsolatra. A frankfurti reptér bár magánkézben van, és saját nemzetközi tevékenységet folytat, a német állami infrastruktúra lényeges részének tekinthető. Nem lehet üzleti potenciálját elválasztani a nemzeti légitársaság sikerétől, és ez fordítva is igaz. Ez valamilyen szintű állami beavatkozást szükségessé tesz. A közel-keleti kormányok és nemzeti légitársaságok nem keresnek mentséget akkor, amikor torzítják a versenyt az olyan reptéri csomópontok kialakításakor, amelyek garantálják a közvetlen összeköttetést országaikkal.
Hasonló kérdések merülhetnek fel egy ország pénzügyi infrastruktúrája kapcsán. A sok „túl nagy, hogy bebukjon” típusú bank által felhalmozott túlzott kockázatok a 2008-as válság előtti években érthetően reformköveteléseket váltottak ki. A törvényhozások és a szabályozó hatóságok azonban felismerték az erős, állami szinten biztosított pénzügyi intézmények stratégiai fontosságát. A nagy amerikai bankok kötelező rekapitalizációja új erősségük egyik alapkövének bizonyult.
De ha az alkalmi vagy stratégiai állami beavatkozás gyakran megalapozottnak is tekinthető, ez nem szabad, hogy az európai iparpolitikát az államosítás vagy a protekcionizmus irányába vigye el. Az európai ipar nem hagyhatja figyelmen kívül a nyitott globális piac nyújtotta hatalmas előnyöket. Habár a német feldolgozóipari exportban az importált közbenső áruk aránya 19-ről 30 százalékra nőtt 1995 óta, az értékláncok globalizációja ezen időszak alatt erősítette a versenyképességet, és jelentősen növelte a feldolgozóipar értékét.
Még fontosabb, hogy a feldolgozóipar nemcsak befolyásolja az értékláncok struktúráját, hanem jelentős értéket hoz létre a szolgáltató szektorban. Németországban ez az összesített hatás a nemzeti termék 8,5 százalékát teszi ki, szemben más fejlett gazdaságok csupán 2 százalékos, illetve a kelet-ázsiai országok zéró értékével. Az is elmondható, hogy ez a potenciál még távolról sincs kihasználva.
Európa feldolgozóipari szektorának fejlődését az biztosítja, ha fokozódik a szolgáltatások integrációja a feldolgozóiparba, ami szélesebb körű tudáshálózatot hozhat létre, és erősítheti az innovációt. Az európai politikai döntéshozók azzal segíthetik elő ezt a folyamatot, ha bátorítják a céges együttműködések különböző formáit, és beruházási lehetőségeket teremtenek a páneurópai infrastruktúrahálózatok és kiterjedt tudományos együttműködések révén. A nemzeti bajnokok támogatása így talán lekerülhet a napirendről.
Copyright: Project Syndicate, 2015.
www.project-syndicate.org
Portfóliónk minőségi tartalmat jelent minden olvasó számára. Egyedülálló elérést, országos lefedettséget és változatos megjelenési lehetőséget biztosít. Folyamatosan keressük az új irányokat és fejlődési lehetőségeket. Ez jövőnk záloga.