Kapkodjuk a fejünket, úgy röpködnek a százmilliárdok a brókerbotrányban. A felelősséget forró krumpliként mindenki buzgón igyekszik valaki másnak hajítani. Magam semmi módon nem vagyok érintett, de mivel éppen a „nem az én krumplim” felfogás az, ami idáig engedte fajulni az eseményeket, gondoltam megírom erről a véleményemet. Fogom a forró krumplit, és megpróbálom elosztani a magam esze szerint, rábízva a továbbiakat az olvasó értékítéletére.
Becslésem szerint a 300 milliárd forintot, vagyis a GDP 1 százalékát meghaladhatja az összes bukás. Körülbelül a kár fele a költségvetést fogja terhelni, ami persze majd adók és más terhek formájában végső soron a vétlen adófizetőknél fog landolni. A többi, biztosítások által nem fedezett része pedig emberi sorsokat, céges mérlegeket fog rontani, hiányozni fog a gazdaságból, egyaránt csökkentve a potenciális növekedést és a megtakarítási kedvet.
Szakmai szemmel finoman szólva megmosolyogtató az az igyekezet, amivel a kormányzat próbálja átpasszolni a felelősség krumpliját az elődjének. Ez nyilvánvalóan csak részben megalapozott. Elfogadva igaznak a kormányzati állítást, és nem vitatva a korábbi kormányzatok és hatóságok részleges felelősségét, a BudaCash bukta körülbelül fele a mostani kormányzat ideje alatt keletkezett. A Quaestor esetében még nem világos a kép, de vélelmezhetően mind a gyakorlati, mind a morális felelősség nagyobb részben a jelenlegi kormányzatot terheli, minthogy a közelmúltban történt a gond. És talán egyes kormányzati szereplőknek a Quaestor tevékenysége iránti lelkesedése a kisbefektetők szemében nagymértékben hitelesíthette annak részben nem is létező kötvényeit.
A többi (remélhetőleg már) prudens értékpapír-forgalmazó saját stabil helyzetének hangsúlyozása mellett igen óvatosan kerülgeti a szabályozó rendszer felelősségét. Ez emberileg érthető, de nézzük a tényeket. A felügyeleti rendszer legutóbb tavaly novemberben 70 milliárd forintos kibocsátást tett lehetővé egy 10 millió forint alaptőkéjű cégnek. A kibocsátási tájékoztató szerint a 70 milliárd felhasználási célja a saját (Quaestor) vállalatcsoportja befektetéseinek finanszírozása. Kétségtelen, a tájékoztatóban előre jelezte, hogy kétséges a visszafizetése. A kötvényt viszont elsősorban a kibocsátó 100 százalékos tulajdonosa, a Quaestor maga forgalmazta. Képzeljük el, milyen szájbarágósan ecsetelhette a kötvény kockázatait! Miért nem tűnt fel senkinek, hogy igen rövid, 1 éves kötvény visszafizetést ígérve 10 év feletti, bizonytalan megtérülést ígérő projektekbe kerül a pénz? Szabad-e például lehetővé tenni, hogy megalomán emberek kisnyugdíjasok pénzéből sportkomplexumokat építsenek? Egy bank ehhez – már ha egyáltalán finanszírozza – minimum 50 százalékos önrészt köt ki. Itt úgy tűnik, 0 százalék önrésszel dőlt bele a kisbefektetők pénze a Quaestor vállalatcsoportba. De ez még mindig csak 70 milliárdos bukta volna. El kell gondolkodni azon, miért nem detektálta a rendszer, hogy valakik ennek több mint háromszorosát engedik ki a piacra?
Kis ország vagyunk, nyilvánvaló, hogy az egyes pénzpiaci szereplők sokat tudnak egymásról. Nem tudom elképzelni, hogy a lebukott brókerek tevékenysége, csodálatos növekedése ne ütött volna szöget sokak fejében. Talán történelmi gyökerei vannak nálunk a betyárbecsületnek, de ennek itt helye nincs! A pénzügyi szereplőknek még időben, csírájában kellene exponálni az effajta kétségeket, és a szakmai nyilvánosság eszközein keresztül tisztázni a kétségeket, nevesíteni, kirekeszteni a kóklereket, csalókat, szerencselovagokat. Drága lecke lesz ez nekik, mert a kormányzat megközelítését ismerve, ezt a vagyonkezelők a díjak emelésén keresztül az elkövetkező években meg fogják fizetni. Itt jegyzem viszont meg, hogy a kár vétlen vagyonkezelőkre való teljes áthárítása nem csak súlyosan méltánytalan, de igen káros is volna.
Ahogyan a devizahitelek esetében, itt sem lehet elmenni a károsultak felelőssége mellett. A kockázatfelmérő képesség hiánya és a hozaméhség vitte azokat, akik elhitték a rózsaszínű ígéreteket, mert el akarták hinni azokat. Ez ellen a szabályozórendszer kevés. Erre végső megoldás csakis a pénzügyi kultúra emelése lehet. De nem értek egyet azokkal, akik azt mondják, a kisbefektetők ezt saját mohóságuknak köszönhetik, egyék hát meg, amit főztek. Egy 60-100 oldalas kibocsátási tájékoztató szakembernek sem könnyű olvasmány, különösen, ha még a szándéka sincs meg benne az érthetőségnek. Egy kisgyerek kezébe nem szokás borotvapengét vagy egy üveg sósavat adni. Fejlett pénzügyi kultúrákban az efféle kötvényt „junk bond”-nak, azaz hulladék kötvénynek hívják, már az elnevezésben világossá téve annak kockázati besorolását, és az ilyesfajta kötvény tipikusan külön erre szakosodott forgalmazóktól vehető.
Adok magamnak is egy szeletet a felelősség krumplijából. Sajnos, van kollégánk a károsultak között. Annyi tanfolyamot szervezünk munkavállalóinknak a legváltozatosabb területeken, miért van az, hogy köztük egy sincs, ami a megtakarításaik felelősebb kezelésében fejlesztené őket? Ezen változtatnunk kell, mert az a munkavállaló, aki nem aggódik megtakarítása felől, a munkájára tud koncentrálni, és a környezetének is át tudja adni a jelenleg láthatóan hiányos ismereteket.
Szakszerűnek gondolom viszont azokat a lépéseket, amiket a jegybank ellenőrző és szabályozó szerepében eljárva a botrány kapcsán elkezdett megfogalmazni. Bár néhány közülük a túlszabályozás irányába mutat, megítélésem szerint alapvetően hathatósak, az ilyesfajta újabb csalást a jövőre nézve jelentősen nehezítik, illetve kizárják, másrészt megkönnyítik az ellenőrzést, és az értékpapírok 1-1-es tulajdonosi megfeleltetését. Remélem, mielőbb bevezetik ezeket a szabályokat!
A pénzügyi rendszer közvetítőszerepe alapvető a gazdaság növekedésében. Ehhez viszont az egyes egyén kellő pénzügyi kultúrával kell, hogy bírjon, ellenkező esetben ki vagyunk téve a kókler populizmusnak, csalóknak, Cipolla-mágusoknak. Mégis mindennek a kulcsa a józan ész. Amíg az nem kap elég teret, csinálhatunk, amit akarunk.
Portfóliónk minőségi tartalmat jelent minden olvasó számára. Egyedülálló elérést, országos lefedettséget és változatos megjelenési lehetőséget biztosít. Folyamatosan keressük az új irányokat és fejlődési lehetőségeket. Ez jövőnk záloga.