Trendekkel dacolva

A világgazdaság fejlődési irányzatairól tett közzé a minap magyar szempontból is rendkívül tanulságos elemzést az ENSZ Kereskedelmi és Fejlesztési Konferenciája (UNCTAD), pontos képet rajzolva arról, hova megy a pénz és miért.

Miközben például úgy látszik, hogy Magyarország a térségben közepesen jó teljesítményt nyújt, a jegybank által publikált fizetésimérleg-statisztikák és a magyar kutatóintézetek számításai egyértelműen kimutatják: a magyar gazdaság lényegében elvesztette tőkevonzó képességét. Igaz, az uniós pénzek ezt a veszteséget egyelőre valamelyest mérséklik. Ha az UNCTAD táblázatait böngésszük, azokból is kiderül, hogy például Írország – amelyre a jelenlegi kormányzati szereplők valaha követendő példaként tekintettek – még a válság és az uniós–valutaalapos kiigazító program során is egyes években akár tízszer annyi tőkét vonzott, mint Magyarország. Méghozzá a szolgáltatásokba, az információs technológiába, általában olyan ágazatokba, amelyek minden bizonnyal versenyképesek maradnak.

Az Unctad tanulmányának egyik fontos tanulsága ugyanis az, hogy a közvetlen működőtőke-befektetések a szolgáltatásokba mennek. A külföldi beruházásállománynak hatvanhárom százaléka itt összpontosul, és mindössze huszonhat százalék keres megtérülést a feldolgozóiparban. Ennek oka az, hogy a globális értékláncokban egyre nő a szolgáltatás részesedése: és minél magasabb technológiát képvisel a termelési láncolat, annál inkább ez a helyzet. Ennek fényében is nehezen értelmezhetőek a magyar kormánynak a termelési központról, az újraiparosításról szóló nyilatkozatai. Olyannyira, hogy ma már Kínában is a szolgáltatásokat részesíti előnyben a külföldi működő tőke.

Ha nem is tekinthető trendnek, de a múlt évi folyamatokat a befektetések csökkenése jellemezte, az 1,23 ezer milliárd dolláros beáramlás a 2007-es, tehát a válság előtti szintnek csak a kétharmada. Kevesebb pénz áramlott a fejlett térségbe, ahová az UNCTAD Magyarországot is sorolja, de több a fejlődő világba, különösen a feltörekvő Ázsiába. Kevesebb a zöldmezős beruházás: a fejlett régióban a vállalatok inkább újra befektetik a jövedelmüket, mintsem friss tőkét szánnának a fejlesztésekre. A legtöbb pénz Kínába és Hongkongba áramlik, aztán az Egyesült Államokba, Nagy-Britanniába és Szingapúrba. Az első húszban található még például Chile, Brazília, India, Mexikó vagy éppen Finnország. De legalább ilyen fontos, hogy honnan ered a pénz. A legtöbb tőkét az Egyesült Államokból viszik külföldre, aztán megint Kína és Hongkong következik. Utánuk jön Németország, Hollandia, Oroszország és Franciaország.

A másik tanulság e két sorrendből is levonható: a sikeres államok liberalizálnak, ösztönzik a külföldi beruházásokat. Vagyis nem büntető adókkal próbálják kiszorítani a külföldi tőke egy részét – jórészt a szolgáltatásokból –, és közben helyet csinálni másoknak a feldolgozóiparban. Mint Magyarországon.

Arra is kitér az UNCTAD, hogy egyre nagyobb szerepet játszanak az adókedvezményekkel kecsegtető országok, például Luxembourg és Hollandia. Statisztikai és magyar szempontból ez azért fontos, mert a bejövő tőke egy része az említett államok révén csupán átfolyik a rendszeren, nem testesít meg tényleges befektetést. Ezért lehetséges, hogy 2012-ben több mint tízmilliárd euró beáramlást mutat ki a statisztika, de ennek csak a töredéke fejlesztett. Évek óta tart a működő tőke beáramlásának csökkenő trendje. Ha a tavaly beáramló több mint 3 milliárd euróból az átfolyó tőkét levonjuk, akkor alig több mint 2 milliárd marad, ám ezt is érdemes megtisztítani a különadók miatti kényszerű banki feltőkésítés még mindig drámaian magas, 1,6 milliárdos összegével. Ha ezt összevetjük a magyarországi cégek külföldi, 2,5 milliárdos befektetésével, vagyis a kiáramlással, akkor arra a következtetésre lehet jutni, hogy több pénz ment ki, mint jött be.

Pedig a siker receptje régóta ismert. Az UNCTAD most csak újra az emlékezetbe véste.