A magyar gazdaság főbb mutatóit tekintve mind regionális, mind európai szinten a legjobban teljesítők közé került. A fizetési mérleg szufficites, a költségvetési hiány és az infláció alacsony, a gazdaság pedig robusztusan növekszik, és a foglalkoztatottság bővül. A pénzügyi rendszer rendkívül stabil, különösen sérülékenységének korábban első számú forrása, a deviza-jelzáloghitelek kivezetése után. Mindezen egyedülálló sikerek egy hosszú, kitartó munka, a 2010-ben végrehajtott gazdaságpolitikai fordulat következetes megvalósításának gyümölcsei.
Magyarország új kormánya 2010-ben elköteleződött amellett, hogy a gazdaságot egyensúlyi pályára állítsa, méghozzá úgy, hogy ezen törekvés oltárán nem áldozza fel a gazdasági növekedést. Mindez azt jelentette, hogy mind a költségvetések, mind pedig a nagyobb reformprogramok a külső-belső egyensúlyra és a hosszú távú gazdasági növekedésre egyszerre, azonos súllyal fókuszáltak. Ez a megközelítés tudatosan szembemegy az „egyensúly vagy növekedés” korábban széles körben elfogadott dilemmájával, hazai sikerei pedig ez utóbbi iskola fogyatékosságára világítanak rá.
A költségvetés konszolidációja, a GDP-arányos hiány tartósan 3 százalék alá csökkentése a Nemzetgazdasági Minisztérium és a kormány egyik nagy eredménye 2010 és 2013 között, amelyet most meg kell őrizni. A növekedésorientált és mégis fegyelmezett költségvetési politika kontinuitást élvez.
A költségvetési politika új irányultsága új helyzet elé állította a monetáris politikát is. A 2000-es évek első évtizedét az jellemezte, hogy az expanzív fiskális politika káros hatásait a jegybank – az árfolyamsáv adta szűk keretek között – viszonylagos monetáris szigorral próbálta ellensúlyozni. Mindezt nem sok sikerrel tette, ugyanis az infláció tartósan meghaladta az árstabilitásnak megfelelő szintet, eközben pedig jelentős egyensúlytalanságok, fenntarthatatlan adósságállományok épültek fel a gazdaságban.
Az új gazdaságpolitikai közegben nemcsak a peremfeltételek, hanem a „tradeoff-ok” is megváltoztak. A tartósan alacsony költségvetési hiány és a szabályozott árú termékek inflációjának féken tartása megteremti a feltételeit annak, hogy a jegybank elsődleges célját, az árstabilitást biztosítva képes legyen támogatni hagyományos és nem konvencionális eszközökkel egyaránt a gazdasági növekedést. Az ország kockázati megítélése huzamosabb ideje és jelentősen javul, ami az alacsony inflációs környezettel együtt lehetővé tette, hogy a jegybank egy példátlan hosszúságú kamatcsökkentési ciklust hajtson végre 2012 és 2014 nyara között az inflációs cél elérésének veszélyeztetése nélkül. A Növekedési Hitelprogram pedig egy olyan célzott, monetáris politikai lazítás, amely a beruházások élénkítésén keresztül elsősorban a potenciális növekedést támogatja, így inflációs hatása gyakorlatilag elhanyagolható.
A jegybank nagyobb aktivitása a gazdaságélénkítés terén nem függetlenségének vagy az elsődleges céljának, az árstabilitás megőrzésének a feladását jelenti, hanem a növekvő mozgástér kihasználását. Téves az a feltételezés, hogy a gazdasági növekedést támogató jegybank már egyre kevésbé figyel az inflációra. Az árstabilitás fenntartása továbbra is elsődleges, de ha lehetőségünk van rá, miért ne segítenénk a növekedést? A kihasználatlan lehetőséges sokba kerülnének az országnak.
Főbb céljait tekintve, a rendszerváltás utáni MNB talán még sohasem tudott ilyen sikereket felmutatni: az infláció már két éve 3 százalék alatt van, a pénzügyi rendszer stabilitása pedig látványosan javult ugyanebben az időszakban. Az ár- és pénzügyi stabilitási célok teljesülésének esetén (és azokat nem veszélyeztetve) a jegybanknak törvény szerinti feladata támogatni a kormány gazdaságpolitikáját, ami jelenleg elsősorban a fenntartható gazdasági növekedés erősítését jelenti.
Mindaddig, amíg hiszünk abban, hogy az egyensúly elérése csak a gazdasági növekedés kárára történhet, konfliktusba kerül a „konzervatív” és a „növekedéspárti” gazdaságpolitikus. Ha a költségvetési politika – például a rövid távú politikai megfontolások miatt – fenntarthatatlan expanzióba kezd, a független és függetlensége okán a gazdaság hosszabb távú érdekeit jobban szem előtt tartani képes „konzervatív” jegybank gyakran a monetáris szigorítás – népszerűtlen – eszközéhez folyamodik. Ez a szituáció egy rossz egyensúlyhoz, a gazdaság számára kedvezőtlen gazdaságpolitikai „mixhez” (magas kamat, növekvő államadósság) vezet.
A konfliktus feloldása szerencsétlen esetben történhet a jegybanki függetlenség megszüntetésével, a jegybank autonómiájának korlátozásával is, ami gazdasági-politikai katasztrófákhoz is vezethet. Ezt mi, magyarok, két hiperinflációval a hátunk mögött jól ismerjük.
A valódi megoldást az „egyensúly vagy növekedés” hamis dichotómiájának megtörése jelenti. Ehhez annak felismerése szükséges, hogy a pénzügyi egyensúly elérése történhet növekedésbarát eszközökkel is, valamint úgy, hogy az egyensúly fenntartása önmagában is a növekedés szolgálatába állítható. Egy, az egyensúlyt és a gazdasági növekedést egyaránt szem előtt tartó gazdaságpolitikai koordináta-rendszerben hagyományos értelmüket elvesztik az olyan kifejezések, mint a „konzervatív” gazdaságpolitikus, valamint annak szembeállítása „növekedéspárti” kollégájával. Ugyanebben a koordináta-rendszerben a „független jegybank” nem antonímiája a „kormánnyal együttműködő jegybanknak”, és lehetségessé válik a gazdasági növekedés élénkítése monetáris politikai eszközökkel az ár- és pénzügyi stabilitás megőrzése mellett is. Egy növekedés- és egyensúly-orientált kormányzati gazdaságpolitika mellett a független jegybank legjobb választása a kooperatív magatartás – nemcsak saját maga, hanem az ország jólétének szempontjából is.
(Az írás Várkonyi Ivánnak a Világgazdaság 2015. június 22-i számában megjelent, Megfelelő emberek című cikkére reagál.)
Portfóliónk minőségi tartalmat jelent minden olvasó számára. Egyedülálló elérést, országos lefedettséget és változatos megjelenési lehetőséget biztosít. Folyamatosan keressük az új irányokat és fejlődési lehetőségeket. Ez jövőnk záloga.