Az MNB történelmi sikere

A magyar gazdaság főbb mutatóit tekintve mind regionális, mind európai szinten a legjobban teljesítők közé került. A fizetési mérleg szufficites, a költségvetési hiány és az infláció alacsony, a gazdaság pedig robusztusan növekszik, és a foglalkoztatottság bővül. A pénzügyi rendszer rendkívül stabil, különösen sérülékenységének korábban első számú forrása, a deviza-jelzáloghitelek kivezetése után. Mindezen egyedülálló sikerek egy hosszú, kitartó munka, a 2010-ben végrehajtott gazdaságpolitikai fordulat következetes megvalósításának gyümölcsei.

Magyarország új kormánya 2010-ben elköteleződött amellett, hogy a gazdaságot egyensúlyi pályára állítsa, méghozzá úgy, hogy ezen törekvés oltárán nem áldozza fel a gazdasági növekedést. Mindez azt jelentette, hogy mind a költségvetések, mind pedig a nagyobb reformprogramok a külső-belső egyensúlyra és a hosszú távú gazdasági növekedésre egyszerre, azonos súllyal fókuszáltak. Ez a megközelítés tudatosan szembemegy az „egyensúly vagy növekedés” korábban széles körben elfogadott dilemmájával, hazai sikerei pedig ez utóbbi iskola fogyatékosságára világítanak rá.

A költségvetés konszolidációja, a GDP-arányos hiány tartósan 3 százalék alá csökkentése a Nemzetgazdasági Minisztérium és a kormány egyik nagy eredménye 2010 és 2013 között, amelyet most meg kell őrizni. A növekedésorientált és mégis fegyelmezett költségvetési politika kontinuitást élvez.

A költségvetési politika új irányultsága új helyzet elé állította a monetáris politikát is. A 2000-es évek első évtizedét az jellemezte, hogy az expanzív fiskális politika káros hatásait a jegybank – az árfolyamsáv adta szűk keretek között – viszonylagos monetáris szigorral próbálta ellensúlyozni. Mindezt nem sok sikerrel tette, ugyanis az infláció tartósan meghaladta az árstabilitásnak megfelelő szintet, eközben pedig jelentős egyensúlytalanságok, fenntarthatatlan adósságállományok épültek fel a gazdaságban.

Az új gazdaságpolitikai közegben nemcsak a peremfeltételek, hanem a „tradeoff-ok” is megváltoztak. A tartósan alacsony költségvetési hiány és a szabályozott árú termékek inflációjának féken tartása megteremti a feltételeit annak, hogy a jegybank elsődleges célját, az árstabilitást biztosítva képes legyen támogatni hagyományos és nem konvencionális eszközökkel egyaránt a gazdasági növekedést. Az ország kockázati megítélése huzamosabb ideje és jelentősen javul, ami az alacsony inflációs környezettel együtt lehetővé tette, hogy a jegybank egy példátlan hosszúságú kamatcsökkentési ciklust hajtson végre 2012 és 2014 nyara között az inflációs cél elérésének veszélyeztetése nélkül. A Növekedési Hitelprogram pedig egy olyan célzott, monetáris politikai lazítás, amely a beruházások élénkítésén keresztül elsősorban a potenciális növekedést támogatja, így inflációs hatása gyakorlatilag elhanyagolható.

A jegybank nagyobb aktivitása a gazdaságélénkítés terén nem függetlenségének vagy az elsődleges céljának, az árstabilitás megőrzésének a feladását jelenti, hanem a növekvő mozgástér kihasználását. Téves az a feltételezés, hogy a gazdasági növekedést támogató jegybank már egyre kevésbé figyel az inflációra. Az árstabilitás fenntartása továbbra is elsődleges, de ha lehetőségünk van rá, miért ne segítenénk a növekedést? A kihasználatlan lehetőséges sokba kerülnének az országnak.

Főbb céljait tekintve, a rendszerváltás utáni MNB talán még sohasem tudott ilyen sikereket felmutatni: az infláció már két éve 3 százalék alatt van, a pénzügyi rendszer stabilitása pedig látványosan javult ugyanebben az időszakban. Az ár- és pénzügyi stabilitási célok teljesülésének esetén (és azokat nem veszélyeztetve) a jegybanknak törvény szerinti feladata támogatni a kormány gazdaságpolitikáját, ami jelenleg elsősorban a fenntartható gazdasági növekedés erősítését jelenti.

Mindaddig, amíg hiszünk abban, hogy az egyensúly elérése csak a gazdasági növekedés kárára történhet, konfliktusba kerül a „konzervatív” és a „növekedéspárti” gazdaságpolitikus. Ha a költségvetési politika – például a rövid távú politikai megfontolások miatt – fenntarthatatlan expanzióba kezd, a független és függetlensége okán a gazdaság hosszabb távú érdekeit jobban szem előtt tartani képes „konzervatív” jegybank gyakran a monetáris szigorítás – népszerűtlen – eszközéhez folyamodik. Ez a szituáció egy rossz egyensúlyhoz, a gazdaság számára kedvezőtlen gazdaságpolitikai „mixhez” (magas kamat, növekvő államadósság) vezet.

A konfliktus feloldása szerencsétlen esetben történhet a jegybanki függetlenség megszüntetésével, a jegybank autonómiájának korlátozásával is, ami gazdasági-politikai katasztrófákhoz is vezethet. Ezt mi, magyarok, két hiperinflációval a hátunk mögött jól ismerjük.

A valódi megoldást az „egyensúly vagy növekedés” hamis dichotómiájának megtörése jelenti. Ehhez annak felismerése szükséges, hogy a pénzügyi egyensúly elérése történhet növekedésbarát eszközökkel is, valamint úgy, hogy az egyensúly fenntartása önmagában is a növekedés szolgálatába állítható. Egy, az egyensúlyt és a gazdasági növekedést egyaránt szem előtt tartó gazdaságpolitikai koordináta-rendszerben hagyományos értelmüket elvesztik az olyan kifejezések, mint a „konzervatív” gazdaságpolitikus, valamint annak szembeállítása „növekedéspárti” kollégájával. Ugyanebben a koordináta-rendszerben a „független jegybank” nem antonímiája a „kormánnyal együttműködő jegybanknak”, és lehetségessé válik a gazdasági növekedés élénkítése monetáris politikai eszközökkel az ár- és pénzügyi stabilitás megőrzése mellett is. Egy növekedés- és egyensúly-orientált kormányzati gazdaságpolitika mellett a független jegybank legjobb választása a kooperatív magatartás – nemcsak saját maga, hanem az ország jólétének szempontjából is.

(Az írás Várkonyi Ivánnak a Világgazdaság 2015. június 22-i számában megjelent, Megfelelő emberek című cikkére reagál.)