Bod Péter Ákos: Nemszeretem kapitalizmusunk

A társadalomkutatók az olyan elvont jelenséget is megmérik, mint amilyen az élettel való elégedettség, a boldogságérzet, az optimizmus, a siker és gazdagság iránti attitűd. A magyar közismerten pesszimista, így olvasóinkat nem lepi meg, hogy a nemzetközi rangsorokban hátul kullogunk, legyen szó az ENSZ Fenntartható Fejlődési Megoldások Hálózatának globális boldogságfelméréséről vagy az OECD „szubjektív jólét”-kutatásáról.

A közmondásos magyar búbánatot nem kell mindig komolyan vennünk, ám a hazai attitűdelemzések és a nemzetközi értékvizsgálatok eredményei tényleg aggodalomra adnak okot. Az összehasonlító elemzések szerint nálunk különösen nagy azoknak az aránya, akik idegenkednek a vállalkozástól, bizalmatlanok a gazdaság szereplőivel és különösen a gazdagokkal, sikeresekkel szemben, sokat várnak az államtól (azaz paternalisták), ugyanakkor nem bíznak előljáróikban (sem), akiktől bajaiknak a megoldását várják. Az utóbbi időszakban a magyar társadalom értékrendje tovább csúszott dél-keletre: mutatóink leginkább a szerb, bosnyák, román, bolgár térség átlagára hasonlítanak, távol a cseh, lengyel vagy balti értékrendtől (nem is beszélve a nyugat- és észak-európairól).

Az ügy sokkal több szociológiai érdekességnél. Már az egyszerű kockázatkerülés, a bizalmatlanság, a külvilággal szembeni távolságtartás is komoly gazdasági hátrány az adottságai alapján szükségszerűen nyitott magyar gazdaság perspektíváinak szempontjából. A rutinszerű pesszimizmus kihat a vásárlási, beruházási és innovációs tevékenységre. Nálunk azonban ennél többről van szó: számos adat, tapasztalat és megfigyelés szerint társadalmunk a mindeddig relevánsnak tekintett visegrádi térség átlagánál kevésbé békült meg magával a piacgazdasággal. A Pew nemzetközi kutatóintézet felmérései szerint a rendszerváltozás kezdete óta nem nőtt, sőt mérséklődött a piacgazdaságra való átmenetet jónak tartó magyarok aránya. Elgondolkodtatóan kevesen fogadják el és érzik és magukénak a piacgazdaság (kapitalizmus) olyan evidenciáit, mint hogy elsősorban a munkaerő-piaci kereslet és kínálat alakítja a béreket, nem pedig valamilyen állami előírás; a vállalatok – legyenek kicsik vagy nagyok – fő szabályként magántulajdonban állnak. A legkapitalistább országokban is létezik egy réteg, amelytől idegenek a piacgazdaság alapértékei, de kisebbségben van, nálunk azonban a társadalom fele vall nem piaci (alapvetően szocialisztikus) elveket.

A fennálló gazdasági renddel nem összeillő hitek, nézetek, elvárások megléte és az ország gazdasági sikeressége közötti viszony nyilván sokrétű, és nehéz közvetlen oksági kapcsolatot kimutatni. De jól látjuk, hogy az utóbbi időszak sikeresen fejlődő társadalmai, mint térségünkben a lengyel vagy a három balti, minálunk nyitottabbak és optimistábbak, a parlamenti demokrácia és a piacgazdaság eszméi iránt fogékonyabbak. A modernizációs versenyben hátrányunkra van, ha társadalmunk ekkora része vall elutasító nézeteket a piacgazdasági renddel szemben.

Adódik a kérdés: kinek és mit kellene tennie az állapotok javításáért? A paternalista reflex szerint a kormánynak, valami előrevivőt. Ám demokratikus viszonyok között a kormányzók kötelessége (és érdeke is) követni a nép érzületét. Igaz, maguk is formálják azt. Szóval, de főként tettel. Ha a piaci siker a politikai hatalomhoz való dörgölőzéstől vagy pedig a hanyagul betartatott szabályok kikerülésétől inkább függ, mint a fogyasztói igények színvonalas kiszolgálásától, akkor persze ne csodálkozzunk azon, hogy olyan sokan utasítják el a kapitalizmus kelet-európai változatát. De a szó is számít: a kormányzat meglehetős sikerrel hangolta a közvéleményt a gazdasági szereplők (főleg a bankok, a külföldiek, a „multik”) ellen. Ez árt az üzleti klímának, ugyanakkor a politikai népszerűség indexein mérve a hatalom sem nyert rajta. Ördögi kör, amit meg kellene törnünk, és nem fentről, hanem alulról, az ügyben érintettek együttes kezdeményezésével.