A hónapokig tartó kötélhúzás és csupán egy héttel azután, hogy a görög választók elutasították a 7,5 milliárd eurós mentőcsomag feltételeit, gyorsan sikerült megállapodni Görögország ügyében. Az eurózóna politikai vezetői egyetértettek abban, hogy tárgyalásokat kezdenek egy jóval nagyobb, 86 milliárd euró értékű mentőcsomagról, amely a görög GDP-nek közel felét teszi ki. Sajnos, ez az egyezség világosan rávilágít arra, hogy Európa a jövőben is hozhat hasonló tragikus döntést.
Az elmúlt öt évben 344 milliárd euró érkezett az intézményi hitelezőktől, így az EKB-tól és az IMF-től a görög államhoz és az ország kereskedelmi bankjaihoz. Hat hónapnyi tárgyalás után a felek kimerültek, és beköszöntött a nyári szünet is, így az új görög mentőcsomag feltételeinek kidolgozására alig maradt idő. Bár az Európai Pénzügyi Stabilitási Eszköz július 3-án deklarálta, hogy Görögország hivatalosan csődbe került, az eurózóna vezetői azonban ismét úgy döntöttek, hogy továbbra is maguk előtt görgetik ezt a problémát.
Az új megállapodás fékezi vagy legalábbis egy időre szünetelteti az eurózóna eddigi legnagyobb válságát, ami Európán belül addig nem látott antipátiát, sértegetést, megalázást és zsarolást váltott ki. Valójában Görögországot csak egy hajszál választotta el attól, hogy kikerüljön az eurózónából.
Janisz Varufakisz korábbi görög pénzügyminiszter elárulta, hogy hivatalba lépése után Alekszisz Ciprasz kormányfő jóváhagyása mellett egy titkos munkacsoportot hozott létre, amelynek feladata a párhuzamos pénzügyi rendszer bevezetésének és a görög központi bank átvételének, valójában az eurózónából való kilépésnek az előkészítése volt. A német kormány is készen állt arra, hogy elfogadja azt, ami elkerülhetetlennek tűnt. Ha François Hollande francia elnök nem ad tanácsot a görögöknek Angela Merkel német kancellár háta mögött arról, hogy miként tárgyaljanak, az események teljesen másként is alakulhattak volna.
Európa számos hasonló kihívással küzdhet meg a jövőben, ha tovább folytatja az adósságproblémák kezelésére azt a megközelítést, amelyet Görögország esetében alkalmazott. Az alapvető hiba 2010 áprilisában és májusában történt, amikor intézményi hitelezők – az eurózóna többi tagállamának formájában – léptek a magánhitelezők helyébe.
Ezt a megoldást az EKB akkori elnöke, Jean-Claude Trichet javasolta, és egyértelmű megsértése volt a maastrichi szerződés „no bailout”-szabályának, amely szerint nincs mentőöv egyik tagország számára sem, vagyis minden bajba jutott tagállamnak saját magának kell kezelnie adósságproblémáit. Ezen kitételnek a szerződésben való szerepeltetését kérte Németország a márka feladásáért cserébe. Nicolas Sarkozy francia elnök azonban azzal fenyegetett (ahogy ezt tette José Luis Rodríguez Zapatero akkori spanyol kormányfő is), hogy országa kilép az eurózónából, ha Németország nem írja alá a mentőcsomagról szóló megállapodást. Christine Lagarde akkori francia pénzügyminiszter pedig azt mondta: „Megszegtük az összes szabályt, mert meg akartuk menteni az eurózónát.”
Valóban megszegték a szabályokat, az viszont még továbbra sem dőlt el, hogy ezzel vajon meg is mentették-e az eurót. Az tény, hogy sok kereskedelmi bankot megmentettek, amelyeknek a kitettsége a görög állam felé 2010 első negyedében jelentős volt. A legtöbb hitelt (29 milliárd eurót) a görög bankok nyújtották a görög államnak, aztán a francia (20 milliárd), a német (17 milliárd) és az amerikai bankok (4 milliárd) következtek a sorban.
A mentőcsomagról szóló 2010-es döntés a hitelezők és az adós közötti szokványos vitát – amely mindig lezajlik, ha az adós nem tud törleszteni – államok közötti vitává alakította át.
Az adósság közösségiesítése nélkül, amit a mentőcsomagok biztosítottak, Varufakisznak vagy bárki másnak, aki a görög pénzügyminisztériumot vezeti, fizetésképtelenséget kellett volna bejelentenie, és különböző országok magánhitelezőivel kellett volna konfrontálódnia. Utóbbi országok kormányai pedig késztetést éreztek volna arra, hogy megmentsék a bajba jutott bankokat az adófizetők pénzéből.
Természetesen az egyes bankok megmentése sem lett volna könnyű menet. Ezzel azonban Európa megkímélhette volna magát attól, hogy az egyes tagállamok kormányai szembekerüljenek egymással. 2008-ban Németország megmentette a Hypo Real Estate bankot, és 2011-ben Belgium, Franciaország és Luxemburg a Dexia Bankot. Ahogy ezek az esetek is mutatják, a „saját porta” kitakarítását meg lehetett volna tenni nagyobb felfordulás vagy legalábbis anélkül, hogy abból nemzetközi feszültség alakuljon ki.
A bankok mindig katasztrófát jeleznek előre, ha veszteségleírásokról van szó. A megijedő politikusok pedig ekkor általában az adófizetők pénzét használják fel a bankok kisegítésére. Az 1945 óta történt több mint 180 államcsőd során azonban a kötelezettséget megszegőt nem érte nagyobb kár, hanem rendszerint újra tiszta lappal indulhatott. Valójában az a veszély, amivel most Európa szembesül az adósságok közösségiesítése miatt, jóval nagyobb, mint amit a potenciális pénzügyi válság okozna.
A görög válság tanulsága, hogy az eurózónának minél gyorsan ki kell dolgoznia egy eljárást az államcsődök kezelésére, amellyel meg lehet akadályozni, hogy a tagállamok az adósságok közösségiesítése révén hitelezőkké váljanak. Ha az EU-tagországok kormányai segíteni akarnak egymásnak egy válság során, akkor humanitárius segélyt kellene nyújtaniuk egymásnak feltételek, illetve a támogatás visszafizetésének követelése nélkül. Ha hitelt adunk a barátunknak, akkor ő már nem lesz a barátunk. Ha nem talál értő fülekre ez a bölcsesség, akkor lehetetlen lesz egyben tartani Európát.
Copyright: Project Syndicate,
www.project-syndicate.org
Portfóliónk minőségi tartalmat jelent minden olvasó számára. Egyedülálló elérést, országos lefedettséget és változatos megjelenési lehetőséget biztosít. Folyamatosan keressük az új irányokat és fejlődési lehetőségeket. Ez jövőnk záloga.