Pofátlanul - A politikai populizmussal az is gond, hogy könnyen visszaüt

Mindenki tudta, baj lesz abból, hogy a Fidesz elővette a túl sok kártyát a 2010-es kampányban. Csak azt nem sejtette senki, hogy ekkora.

A politikai populizmussal az is gond, hogy könnyen visszaüt: amíg ellenzékben nagyon jól hangzik a magas fizetések és a pofátlan végkielégítések ellen ágálni, addig kormányon már finomodik az álláspont. Magától értetődő volt, hogy oly könnyedén bukik majd el a sebtében hozott végkielégítés-jogszabály, mintha soha nem is lett volna. Ha nem a túladóztatás, akkor a visszamenőleges módosítás miatt kellett volna visszaverni Strasbourgban – ennyi jogalkotási hibát véletlenül nagyon nehéz gyártani. A kétmilliós fizetési plafon is gyorsan a múlté lett a néhány fontos pozícióban.

A jövedelmi különbségek a piacgazdaság velejárói. Az állam – ha úgy gondolja – enyhíthet ennek igazságtalanságán (elvonhatja és újraoszthatja a jövedelmeket), de bármennyire szeretné is, nem tudja megakadályozni a differencia kialakulását. A magyar állam a személyes jövedelmeknél nem alkalmaz ilyen általános enyhítő mechanizmust (hiszen egykulcsos az szja), ám a kormányzat korábbi politikai elkötelezettsége miatt kénytelen volt korlátozó mechanizmusokat építeni a rendszerbe. A korlátok ugyan félkemények, vagyis megfelelő elkötelezettség mellett megkerülhetőek, de léteznek – így lehet rájuk hivatkozni a nyilatkozatokban.

Az eredmény negatív: felül (a vezetés és a haverok szintjén) csak elteszik azt, amit nem akartunk nekik adni, alul viszont az állam hátrányba kerül. A korlátok akadályozzák ugyanis a működését azokon a területeken, ahol versenyeznie kellene a piaci cégekkel. Mert nincs olyan pénzügyes, aki úgy elmenne vezető állásba, hogy nincsenek kikötve megfelelő lelépési pénzei (vagy ha nem kompenzálják ennek hiányát busásan a fizetésében). Hasonló a helyzet minden hiányszakmában (informatikusoknál, mérnököknél): ki az, aki a rosszabb feltételeket kínáló állami cégeket választja majd, ha a multiknál mindent a feneke alá raknak?