Rossz válasz

A nominális szabályozók alapvető hibája a kopás. Az a baj az összegszerűen meghatározott korlátozásokkal, hogy időről időre felül kell vizsgálni azokat, a módosítás pedig – a jogszabályalkotás már csak ilyen – óhatatlanul érdekek százait hozza felszínre, ennek egyenes következményeként minden ilyen döntés politikai színezetet kap.

Az alacsony inflációs környezetnek volt csupán köszönhető, hogy az állami cégek bérplafonja élhetett öt évet. Már a bevezetésekor lehetett tudni, hogy a kétmillió forintos korlátozás halálra van ítélve, mert tarthatatlan lesz. Valójában már a bevezetésekor az volt, hiszen tökéletesen értelmetlen művileg korlátozni az állami tulajdonú vállalatok vezetőinek juttatásait. Egy ilyen rendelkezés két következménnyel járhat. Az egyik a kontraszelekció, hiszen a legjobb vezetőket éppen a túl alacsony fizetés miatt veszíti el az állam. A másik lehetőség a csalás: a szabályok megkerülése és kijátszása, a sógor és a koma (cégének) megbízása, az alapítványi juttatás vagy az egekig emelt repikeret. Ennek a jobb változata, amikor az elvárt magasabb fizetést oldja meg kreatívan a tulajdonos (képviselője) annak érdekében, hogy a legjobb embereit megtartsa. Rosszabb a helyzet, amikor a rosszul fizetett, ám milliárdokról döntő vezető egyszerűen csak korrumpálható lesz.

Valós problémára adott rossz választ a politika a bérplafonnal. Egyrészt a javadalmazás óriási különbségei a piacgazdaság egyik legnagyobb társadalmi kérdését jelentik. Másrészt ott van az a szempont is, hogy Magyarországon nem bízunk abban, hogy a nagy pénzt az kapja, aki megérdemli – főként akkor, ha állami pozíciókról van szó. A megoldás tehát egy olyan rendszer kialakítása volna, amelyben az jut állami vezetői székhez, aki rátermett. Ha biztosak vagyunk abban, hogy nem a haver kapja a zsíros állást, akkor nincs szükség nominális korlátokra sem, hiszen a piac méri meg az értéket. Ha ez utóbbi kétséges, akkor a bérplafon emelésekor egyből eszünkbe jut majd, hogy bezzeg a közalkalmazotti alapilletmény nem változott.