Az év elején még a legtöbben változásra számítottak, de október közepén azt kell mondanunk: lehet, hogy az idei évet is változatlan kamatokkal zárja a Fed. Míg korábban az amerikai gazdasággal kapcsolatos óvatosság miatt tolódott a kamatemelés, most a világgazdaság felől érkező hatások miatt is óvatos az amerikai monetáris politika. Folyamatosan tolódik az első amerikai kamatemelés időpontja: a piac most nagyjából negyvenszázalékos valószínűséggel árazza, hogy az idén lesz meg az első emelés, de egyharmados esélyt ad annak is, hogy csak március után jön a szigorítás. Miért ilyen bizonytalan a Fed? És miért gondolja a piac, hogy csak a bizonytalanság a biztos?
Az amerikai gazdaság elmúlt hatéves teljesítményének megítélése vegyes. A GDP-növekedés éves átlagban 2,2 százalék volt, ami a hitelbuborék kipukkanása után nem kevés, még ha elmaradt is a megelőző huszonöt év 3,8 százalékos expanziójától. Igen jól muzsikált viszont a munkaerőpiac, az foglalkoztatottak száma sok évtizedes átlagot meghaladóan évi 2 százalékkal növekszik, a munkanélküliségi ráta igen-igen alacsony, 5,1 százalék.
A relatív magas foglalkoztatottság és a hosszú munkahét mellett meglepő, de nincs bérinfláció: a 2 százalék alatt nőnek a bérek, ami költségoldalról semmilyen inflációs nyomást nem jelent. Az ideális kamatszinttel kapcsolatban két megközelítés lehetséges, s ezek eltérő monetáris politikát ajánlanak. Az egyik azt mondja, hogy az amerikai gazdaság mutatói közelebb vannak az átlagoshoz, mint az extrémen rosszhoz, ezért egy visszatekintésben kivételesen laza monetáris politikát semmi sem indokol. Amerika nem zakatol, de nullaszázalékos kamat egy katasztrófa szélén táncoló országnak megfelelő, nem annak, ahol van hitelkiáramlás, normális szinten van az üzleti bizalom, és nőnek a beruházások is.
A másik megközelítés szigorúan az inflációra koncentrál, és azt mondja, hogy ha ilyen alacsony kamat mellett és sokéves pénznyomtatás után sincs értelmezhető infláció, akkor felesleges kamatot emelni, a korai szigor csak visszavetné a mostani konjunktúrát. Ez az indoklás tehát nem a kamat szintjéből indul ki, hanem a kamat változásának hatását igyekszik megbecsülni, és azt állítja, hogy mindegy, milyen szintről indul a szigorítás, az úgyis negatívan hat a növekedésre, ami pedig egyáltalán nem túlfűtött.
Igazságot tenni igen nehéz, különösen úgy, hogy a világgazdaságot, de különösen az Egyesült Államokat jellemző innováció olyan stádiumba lépett, amely mellett várhatóan egyre kevesebb munkaerőre lesz szükség egységnyi GDP előállításához, ez pedig átrajzolja a növekedés és az infláció eddig elképzelt viszonyát.
A folyamat nem új: az amerikai gazdaság az elmúlt tizenöt évben úgy növekedett reálértékben 30 százalékkal, hogy közben az összes ledogozott munkaóra mennyisége érdemben nem változott. Ez most csak durvul, és felfoghatatlan dilemmát okoz a gazdaságpolitikában. Hogyan ítéljük meg a gazdaság teljesítményét? Hogyan lehet a növekedést és a jólétet összekapcsolni, ha a konjunktúrához nem kell munka, csak tőke, és a megnövekedett kibocsátásból nem lesz bérkiáramlás, ettől fogva pedig bérköltség és vásárlóerő sem?
A technológiai forradalom hosszú távú következményeit tovább bonyolítja a feltörekvő gazdaságok növekedési modelljének látható kifulladása is. Kína növekedésének demográfiai feltételei már nem adottak, a munkaképes korú lakosság már alig növekszik, de a városi infrastruktúra amúgy sem viselne el még több vidékről betelepülőt. A többi feltörekvő országot lefelé húzza Kína, és azt se felejtsük el, hogy a húsz éve tartó gazdasági csodát igen erősen tolta a világkereskedelembe és a globális termelési láncba történő integráció hátszele is. Itt is olyan folyamatról beszélünk, amely nagyrészt lezajlott, és a jelentős mennyiségi változást lassan fel kellene váltania a vállalati szektor és az intézményrendszer minőségi változásának és az ebből adódó konjunkturális hatásoknak.
Ez azonban várat magára, miután a feltörekvő sikerországokat nagyvállalati korrupciós botrányok és politikai bizonytalanságok jellemzik. Az idei évre eljutottunk oda, hogy a világkereskedelembe kerülő áruk mennyisége a pénzügyi válság óta először visszaesik, így viszont nehéz elképzelni, hogy az exportorientált növekedési modell miként működik. Rövid távon valószínűleg sehogy, ami azért gond, mert az elmúlt évtizedek arról tanúskodtak, hogy növekedés híján a feltörekvő gazdaságok pénzügyi egyensúlya igen könnyen meg tud borulni.
Ebben a térben kell a Fednek a bizonytalan hosszú távú strukturális (technológia és növekedés), valamint az egyre bizonyosabb rövid távú konjunkturális változások (lassuló feltörekvő gazdaságok, visszaeső világkereskedelem) mellett döntenie a világ legfontosabb kamatszintjéről. A „nem döntés” is döntés, a status quót szervezetileg mindig könnyebb fenntartani, mint felrúgni.
Változatlan szinten tartott kamat mellett a jegybanki döntéshozók bátran feltehetik a kezüket, ha a világgazdaságban vagy a tőkepiacokon valami rosszul sül el. Nem csoda, hogy az elemzői véleményekkel szemben – amelyek többségében az idénre, de legalábbis márciusra biztos kamatemelést jósolnak – a piaci árazás ennyire ambivalens. Az év elején extrém vélemény volt az, hogy a kamatemelés az idén elmaradhat. Most ez már nem a valóságtól elrugaszkodott szcenárió. És ki tudja, hogy három hónap múlva mit gondolunk a márciusi Fed-döntés esélyeiről.
Portfóliónk minőségi tartalmat jelent minden olvasó számára. Egyedülálló elérést, országos lefedettséget és változatos megjelenési lehetőséget biztosít. Folyamatosan keressük az új irányokat és fejlődési lehetőségeket. Ez jövőnk záloga.