Alig vezették be a magáncsőd intézményét Magyarországon, máris heves kereszttűzbe került: először az derült ki, hogy az elmúlt hetekben az érdeklődők száma még néhány száz fölé sem ment, majd következett a Magyar Bankszövetség háttérbeszélgetése, amelyen a túlzott méretű dokumentálási igényre hívták fel a figyelmet a szervezet szakértői. Vagyis a felületes szemlélőben elég gyorsan az a kép alakulhatott ki, hogy egy bonyolult és keveseknek jó intézményt vezettek be, holott erről egyáltalán nincs szó.
A visszafogott induláson sem lehet csodálkozni, hiszen annak több, egyenként is nyomós oka lehet. Az egyik – és mindenki számára nyilvánvaló – maga a konstrukció összetettsége. A magáncsőd lehetőségével szemezgető adósoknak ugyanis egy sor olyan feltételnek kell megfelelniük, amelynek számon tartása az átlagosnál jobb pénzügyi rálátással rendelkező polgár számára is összetett feladat. A kétmillió és 60 millió forint közötti tartozás mondjuk nem egy bonyolult feltétel, de azt már nem biztos, hogy mindenki tudja, ebből egy minimum félmilliós tételnek a 90 napon túl lejárt kategóriába kell esnie. Fontos követelmény az is, hogy a tartozás legalább felére vagyoni vagy jövedelmi fedezettel kell rendelkezni. Nem elhanyagolható az sem, hogy a jogszabály igen szigorú korlátok közé szorítja az adóst, sőt, ha nem együttműködő, akkor azonnal kipenderíthetik a rendszerből.
Az összetett konstrukció miatt a törvényben meghatározott feltételek önmagukban is nagyon komoly szűrőt jelentenek. A jelenlegi szabályozás alapján gyakorlatilag csak a néhány millió forintos tartozást felhalmozott, de vagyonnal és stabil jövedelemmel egyaránt rendelkező rétegek lehetnek képesek arra, hogy ily módon rendezzék helyzetüket. Viszont a társadalomnak pont ez az a szelete, amely még többnyire nem jutott el oda, hogy belássa: segítséget kell kérnie, mielőtt végleg ellehetetlenül.
Persze a kényszer hiánya is magyarázhatja, hogy az ügyfelek nem rohannak hanyatt-homlok a magáncsőd vállalása felé.
A lejárt tartozások végrehajtását az elmúlt években több ütemben és több oldalról korlátozták Magyarországon, viszonylag kevés az olyan család, amely a hitelek miatt került utcára. (Még mielőtt bárki felhördülne: az első fél éven bő 4100, hitel fedezetéül szolgáló lakást kényszerértékesítettek Magyarországon, ám ebből háromezret a Nemzeti Eszközkezelő vett meg, további ezret pedig maguk az adósok vittek piacra, és csak hetvenet adtak el maguk a bankok.) Emellett bizonyos szabályozói lépések – devizahiteles elszámolás, kedvezményes végtörlesztés – is erősíthették azt a képzetet az adósokban, hogy valamilyen külső (állami) segítségre számíthatnak, mielőtt beütne a nagyobb baj.
Fontos korlátja lehet a gyors felfutásnak az is, hogy a magáncsőd több, eddig a magyar piacon ismeretlen eszközt vezet be a rendszerbe. Ilyen például a vagyonfelügyelő intézménye, amelynek révén az érintett családoknak hosszú időre le kell mondaniuk az önálló gazdálkodás jogáról, igaz, így esélyük lehet arra, hogy nyilvántartott tartozásaik egy részét elengedjék.
Mindezek alapján néhány hetes működés után kissé korai lenne temetni a magáncsőd intézményét Magyarországon, hiszen azt nem lehet vitatni, hogy van egy olyan réteg, amelynek ez a lehetőség jelentheti a megoldást a pénzügyi gondok leküzdésében. Minden gondot persze ez az eszköz sem fog megoldani, de ezt senki nem is várta tőle. Vitatkozni csak azon lehet – bár a mostani stádiumban ennek sem sok értelme van –, hogy a hiteleivel küzdő, óvatos becslések szerint is több mint százezer család mekkora hányadát képezi az érintetti kör, de az első – óvatos – mérleg elkészítéséhez is legalább egy évet várni kell.
Portfóliónk minőségi tartalmat jelent minden olvasó számára. Egyedülálló elérést, országos lefedettséget és változatos megjelenési lehetőséget biztosít. Folyamatosan keressük az új irányokat és fejlődési lehetőségeket. Ez jövőnk záloga.